Tegnapi hír, hogy a rendőrség nem engedélyezte a budapesti melegfelvonulást. A hír, így első olvasatra megdöbbentő, hiszen az elmúlt 8 évben mi úgy tudtuk, hogy a rendőrség csak tudomásul veheti a rendezvényeket, illetve nagyon ritkán hivatkozhat arra, hogy nem tudják biztosítani a közlekedést, vagy a rendezvényt. Ilyenkor másik helyszínben szoktak volt megegyezni. A teljes tiltásra példa eddig tudtommal nem volt. Az ügy apropóján gondoltam, újrapublikálom egy korábbi írásom.

Orbán Viktor országértékelő beszédében többek között ismét felidézte a számonkérést, mert úgymond igény van rá, és viszket bizonyos emberek tenyere. Nos, ez a beszéd egyik legcinikusabb, legarrogánsabb része volt: nyílt, bár kicsit operett-nácis hadüzenet. Hát a háborúskodást csitítandó, íme, olvassatok egy köztes véleményt.

Ezt az írásom szintén megpróbáltam valamilyen lapban megjelentetni. Nagyon tanulságos az, hogy miért nem sikerült. A baloldalon azért nem, mert itt feltétlen, kritikátlan kiállást várnak mindenkitől ebben az ügyben. Láthattuk, hogy napjában sok cikk jelent meg szinte ugyanarra a sablonra. Én ide nem akartam beállni, nem írok sablon-írásokat, nem szegődök el feltétlen hívőnek sem. A jobboldalon meg természetesen azért nem jelenhetett meg ez az írásom, mert oda nem küldtem. A "lelkemet" nem adom el sem ide, sem oda. Abban csalódtam, hogy itt is ezt várták tőlem. Sajnos még mindig az árokásás szintjén van az ország, filozófiai körökben is. Remélem, hogy nemrég közzétett, barátságosabb cikkem után azért elnézik nekem, hogy kicsit eltérő a véleményem. "Sajnálom", de ez a véleményem, ilyen összetett.

***

Tisztelt filozófusok, tudósok, és érdeklődő olvasók! Tudósnak és filozófusnak vallom magam (nálam ez a kettő különböző kategória), de intézményes és megélhetési értelemben csak előbbi vagyok: mesterséges intelligencia kutató. Soha, egyetlen filozófiai intézménynek nem voltam alkalmazottja vagy tagja, soha nem kaptam filozófusként fizetést, soha nem pályáztam pénzre, filozófiai szakcikkeimért honoráriumot nem kaptam, a „filozófiának” inkább tandíjat fizettem. Csak műkedvelő filozófus vagyok, azért írok, mert a bölcsességet szeretem. Ez az első értelem, amelyben renegát vagyok.

A második értelemben azért vagyok renegát, mert bár határozottan elítélem a Fidesz politikáját általában, és Budai Gyula eljárását konkrétabban, és egyetértek azzal, hogy az ún. filozófusper politikai bosszúhadjárat, azt is gondolom, hogy a megtámadott filozófusok egy része nem egészen helyesen reagált. Ez a cikkem elsősorban nem arról fog szólni, hogy Budai Gyula mennyire helytelenül járt el, mert erről írtak már elegen, eleget. Az érintett filozófusok elsősorban pont ezzel védekeznek. Részben helyesen. Cikkem arról fog szólni, amit nem tartok helyesnek az érintett filozófusok védekezésében. Az érintett filozófusok egyébként nem „Hellerék”, mert sok szereplő van, nem is a Filozófiai Intézet, hiszen az egyik nagy törésvonal pont ezen intézeten belül van, másrészt az Intézeten kívül is vannak érintettek. Tehát a következőkben kénytelen vagyok továbbra is „érintett filozófusok” néven hivatkozni rájuk.

Nem lehet számszerűsíteni, tehát nem szó értendő, amikor azt írom, hogy 90 százalékban a filozófusokkal értek egyet, és csak tíz százalékban értek egyet Budai Gyuláékkal. Elvben ilyen 90-10-es, sőt, mások 80-20-as, 70-30-as véleményének is helye van a közvélekedésben és a sajtóban. Jó példa erre Gulyás Gábor, aki jobboldali kötődésekkel kiállt a filozófusok mellett. Én a kiegyensúlyozott vélemény-nyilvánítás jegyében liberális kötődésekkel fogom őket kicsit kritizálni.

Kezdjük azzal, hogy – ahogy ezt kezdik elismerni az érintettek is, ahogy ezt Pálinkás József is hangoztatta (ez nem jelenti, hogy az MTA Elnökével egyébként egyetértenék, és az is kérdés, hogy miért nem tesz ez ellen semmit) - ma Magyarországon a pályázati rendszer rossz. Nem fogom végigelemezni a hibáit, ez óriási munka volna. De Magyarországon jó ideje kialakult egy olyan „nemzeti sport”, hogy kutatók összeülnek, „összeteszik, amijük van”, és írnak egy pályázati tervet, ebben a tervben megcéloznak egy pályázatot, és a tudásukat, eredményeiket megpróbálják a kiíráshoz igazítani. A pályázati tervben nagyívű elképzeléseket írnak le, különféle varázslatos kulcsszavakat használnak, hogy nyerjenek. Többre vállalkoznak, mint amire képesek, vagy mint amit valójában meg szándékoznak valósítani. Magyarországon ma szinte sport egy ilyen fajta pályázati „tunningolás”, mondjuk ki: csalás. Ezeket általában nem leplezi le senki, mert senki nem érdekelt, vagy ha igen, nem üti bele az orrát, vagy nem is ért hozzá, nem is tud róla.

Nem állítom, hogy minden tudós, és filozófus csal, nem állítom, hogy minden érintett filozófus csalt. Konkrétan nekem nem is feladatom egyetlen pályázatról sem ítéletet mondani. A három általam megvizsgált pályázat közül csupán egy pályázat kapcsán vetődik fel bennem a kérdés, hogy megfelel-e a pályázati tervének a teljesítés. A „Vallásfilozófia és a vallások társadalmi jelenléte” c. pályázat leírásában többek között a következők szerepelnek:

"A harmadik terület a vallások szemünk előtt zajló átalakulása. E változások esetében az okok még nem tisztázottak. Miközben nem pusztán szellemi-ideológiai, hanem egyre inkább politikai és társadalmi jellegű átalakulásról van szó, nem teljesen világos az egyes társadalmi-környezeti hatások befolyása a hagyományos vallási struktúrákra. struktúrákra."

"Hasonlóképpen vajon nem magyarázható-e az iszlám radikalizálódás valamilyen értelemben az atlanti világ „szekularizációjára” adott negatív válaszként (Sayyid Qutb)? "

"Az atlanti kultúra kultúra [sic!] mindenkori vallási pluralizmusa és egyes vallási irányzatok exkluzív igazságigénye közötti konfliktusok nem magától értetődőek (pl. a hinduizmus, szikh vallás, buddhizmus esetében). "

A publikációs listában szerepel sok könyv és cikk, amelyeknek címe és tartalomjegyzéke nem tartalmaz ebben a témában szinte semmit, hiszen nem a jelenkorról szólnak, és leginkább a keresztény és zsidó vallásokról. Nem látom, hol lenne szó bennük a modern kor társadalmi változásairól és a keleti vallásokról. Egyetlen könyvnek egyetlen fejezetében van szó az iszlámról.

Kérdezem én, egészen biztos, hogy ezen pályázatban teljesítették a pályázati leírásban kitűzött célokat? Nem az én feladatom az ítéletet kimondani. Ezt valóban egy vizsgálatnak kell kimondania.

Ennek a pályázatnak az viszont érdeme, hogy könnyen megtalálható a leírása. Nagyon nehezen sikerült ugyanis utána nézni a többi pályázatnak, és ebben a különféle, a filozófusokat védő csoportok nem nagyon voltak a segítségemre: sokan megtámadtak, vitatkoztak, meg is akarták magyarázni, miért nincs jogom részleteket tudni. Meg akarták magyarázni, hogy a közérdekű adatok áttekinthetősége nem fontos, hogy a kívülálló embernek nincs joga beletekinteni ezekbe az ügyekbe.

„Az esztétikai reprezentáció történeti és elméleti aspektusai” című pályázat valószínűleg teljesíti a tervét – bár könyvlistát nem láttam, de céloznak rá, hogy esztétika-történeti könyvek jelentek meg. Bizonyára nem hazudnak. Itt inkább az merülhet fel jogosan, hogy a 17. és 18. század esztétikája valóban olyan fontos-e az európai integráció tekintetében? Azaz, hogy valóban jogos volt-e beadni és elfogadni ezt a pályázatot?

Ami pedig az „Alaptalan alap: a tradíció folytonosságának és az életmű egységének kérdése Nietzsche, Lukács és Heidegger munkásságában„ című pályázatot illeti, ott látszik, hogy ez teljesíti is a pályázati tervet, és a kiírásnak is megfelel. Bár a téma nem ízlésemnek megfelelő, de kétségtelen, hogy a filozófiában elfogadott kutatási terület, tehát elfogadható pályázat teljesítése. Akinek tehát nincs takargatnivalója, az engem, renegátot ilyen könnyedén meg tud győzni. Az viszont szomorú, hogy ehhez a meggyőzésért nekem mennyit kellett dolgoznom. "Lapzárta" után, szakértő kollégám felhívta a figyelmemet, hogy az Alaptalan alap pályázatnak van honlapja, amelyet senki nem ajánlott nekem. Erre a honlapra elég egy pillantást vetni, hogy az ember igazolva lássa, ez a pályázat minden bizonnyal tisztességesen teljesít a pályázati pénzért. Lám, engem könnyű meggyőzni. És legalább kapnak egy kis reklámot.

Az összkép tehát vegyes. Én azt nem vizsgáltam, így nem is állítom, hogy ezek a filozófusok sikkasztottak volna. Valószínűleg nem. Nincs is szó nagy pénzekről. Mindegyik pályázat keretében írtak könyveket, tehát nem is arról van szó, hogy nem dolgoztak. Két pályázatban a pályázat témájának megfelelő könyvek születtek, és csak egynél kérdőjelezhető ez meg. Budaiék egészen biztosan nem a pályázati rendszer rákfenéjére bukkantak rá. Egészen biztos az, hogy politikailag motivált, felfújt ügyről van szó.

Amivel nekem a fő gondom van, az nem az, hogy ezeken a pályázatokon sikkasztottak volna, mert én ilyet nem látok. A gondom inkább a finomabb kérdések körül forog, és leginkább eme filozófusok közül sokaknak a védekezése, mentalitása.

Tekintsünk meg néhány említett magyarázkodást az érintett filozófusoktól, és az őket védőktől! Amikor az érintett filozófusok holdudvara védekezik, akkor azt mondják, ez a rendszer, ebbe vannak belekényszerítve, az anomáliákról „nem maguk a pályázók tehetnek „. Az ilyen „kényszer” mindig egy kényes kérdés, de pont a filozófusok azok, akik sokszor ilyen jellegű etikai kérdésekkel foglalkoznak. A filozófusok egy része erkölcsöt tanít nekünk. Sartre például azt írja, hogy „Valójában az egyén szabadsága mint olyan nem környékezhető meg kényszerrel, bűvöléssel vagy könyörgéssel.”. De Sartre nem csak tanított, hanem példát is mutatott: elutasította a Nobel-díjat, mert visszautasította azt a rendszert, amely adta neki. Nem vett részt az anomáliában, amely szerinte az volt.

Ugyanezt a példamutatást hiányolom az érintett filozófusok esetében, akik azzal védekeznek, hogy nekik nincs felelősségük, ők kényszerből cselekedtek. Nem is nagyon látom a kényszert, amely az elismerten anomáliás rendszerben pályázásra kötelezte őket. De leginkább azt nem látom, hogy ha már elnyerték a pályázatot, miért nem lehetett megtenni, hogy (azok, akik nem teljesítették, és feltéve, hogy nem teljesítették) egy elvárható mértékben teljesítsék azt? És mi van azokkal a kollégákkal, filozófusokkal, akik másodikok lettek? Akik nem nyertek a pályázaton? Végül, ha még oly erős kényszerek is lettek volna, ez csupán enyhítő körülmény lehetne, nem mentség.

Vegyünk például egy Heller-beszélgetést az MTV-ből. Heller nagyon rosszul védekezik, nagyon rossz mentalitással. Például "a nézők nem tudnak számolni", megvádolja a műsorvezetőnőt, hogy olyat mondott, amit nem mondott. Nem hajlandó érdemi kérdésekről tárgyalni. Megismétli azt a nézetet, amiről az előbb írtam: a pályázó megpályázik mindenfélét, orrba-szájba, ha megkapja, megkapja, (nem az ő felelőssége).  A Heideggeres és mosógépes példája például erőltetett. Heideggernek igazából nincs annyira köze a technikához, hogy erre az NKTH ennyi pénzt adjon. Igen, egy filozófus össze tud gereblyézni egy olyan interpretációt, hogy összekösse Heideggert a technológiai kutatással. Tudtommal Heidegger eléggé utálta a modern technológiát. De a filozófus felelőssége, hogy ezzel a "bűvészi" képességével ne éljen vissza!

Az interjúban egy felkészült, igazában magabiztos szakember helyett egy érzelmileg elfogult, felindult embert látunk. Belemegy a politikai cirkuszba, pedig egy értelmes embernek bizony meggyőzőbb lenne az, ha arról beszélt volna, amit megtagadott: milyen könyvek születtek. Valamelyik lapban egy olyan cikk, amely a pályázatot ismertette volna, a született könyveket felsorolta volna, a honlapra linket adott volna, sokkal többet ért volna a sok dühös interjúnál.

A (magyar) filozófusoktól szerintem elvárható, hogy tudatosságban, felelősségben, önkritikában magasabb fokon legyenek, mint mások. Ettől is filozófusok. Igen elterjedt az a magyar mentalitás, amely a korrupcióban, mutyizásban, csalásban részt vesz, és megmagyarázza, hogy kis tételekben, a hétköznapi embernek ez miért megbocsátható. De ezen a mentalitáson változtatni kell. Fontos, hogy megkérdőjelezhetetlen legyen a közérdekű adatok átláthatósága. Fontos, hogy mindenki elismerje, hogy ha az adófizetők pénzét költik, akkor az adófizetőnek joga van rákérdezni, hogy egészen pontosan mire is ment el.

Ebben a mentalitásban pont a filozófusoknak kellene példát mutatniuk! Én szeretném remélni, hogy a filozófia valóban értékes, és többek között pont azért értékes a társadalom számára, mert tanítani és példát mutatni is tud.

A szerény javaslatom tehát az érintett filozófusoknak, a többi filozófusnak és Magyarország egész tudós-társadalmának, próbáljunk meg rendet tenni, elgondolkodni azon, hogy a rossz pályázati rendszerben való ügyeskedés, vagy a tisztességes pályázati rendszer az, ami a hosszú távú érdekeinket szolgálja!

Mert a filozófusok ügyét lehet védeni. De nem azon a fronton, amely tarthatatlan, miszerint őket nem is szabad megkérdezni ezekről a dolgokról. Ha ahhoz a fronthoz ragaszkodnak, akkor beképzeltséggel, elitizmussal fogják őket vádolni. Akkor „halomra fogják lőni őket”, mint a Don-kanyarban a magyar hadsereget.

Melyik az a front, amelyik védhető?! Az a front, ahol azt mondjuk: igen, a magyar pályázati rendszer rossz. Igen, sokan hibáztak, és részt vettek ebben. Sok tudós, és kevés filozófus. Igen, az embereknek joguk van tudni a részleteket. Igen. A pályázati rendszeren változtatni kell. A rendszeren is, és a mentalitáson is. Mindkettőn, egyszerre.

Budai Gyuláéknak pedig pontosan azért nincs igazuk, mert ők csak ki akarnak kapni egy-két célpontot, és egyáltalán nem a rendszer vagy a mentalitás javításán fáradoznak. Nekik ezért sokkal nagyobb a bűnük.

A gyermekeknek szavazati jogot? Normális dolog ez? Igazából nem. Szerintem az elhangzó érvek is több mint szánalmasak. Vegyük sorjára ezt az újabb agyrémet… bár baromira cikkinek érzem, hogy ez egy demokratikus jogállamban komolyan vehető kérdés.

Először is elképzeltem, ahogy Kövér Laci bácsi az óvoda előtt áll, nyalókákkal és cukorkákkal a kezébe és szemüveges Ödönként győzködi: és mond meg az anyunak, hogy a te szavazatodat a Fideszre húzza be.

A humoron kívül, remélhetőleg a fenti szituáció fiktív, és nem lesz a választási kampány jól bevált eszköze. Azonban, ha nem a gyermek dönt, akkor ez a szavazati jog nem az önrendelkezésről, a választói szabad akaratáról szól.

Ha pedig nem a gyermek dönt, akkor baj van! Demokráciában vannak olyan elvek melyeket nem illik áthágni. Ilyen az egyenlő és titkos választás. Míg a Horthy rendszerben a titkossággal trükköztek, most az Orbán rendszer hajnalán az egyenlőséggel fognak.

Mert, hogy az egyenlőség az azt jelenti, hogy mindenkinek minden körülmények között egy az az egy szavazati joga van. És nem kettő nem három és nem négy.

Az érv melyet a Fidesz használ, még ha gyermekekről van szó akkor is elfogadhatatlan. A plusz szavazati jog megadása a politikát rákényszeríti a gyermekbarát politikára. Majd olvasom valamelyik vicces kedvű blogon, hogy ez milyen haladó milyen modern.

Olyan rég írtam már a szittyák hős cselekedeteiről. Pedig aztán van ám náluk történés. Sőt, nagyot fordult a világ. Most már nem komcsikat akarnak akasztani, hanem saját magukat.

Szép békés önlebomlásban kimúlni látszik a vállalhatatlan politikai mitudoménmi... a parlamentben, önkormányzatokban szakmai tudás… hiányában egyre több kudarc éri őket, ebből (sajnos:() egyre több a feszültség. Az egyetlen olyan képviselő, aki nem kultúrbarbár volt pedig otthagyta őket. Igen, Pősze Lajos.

Sőt, a volt jobbikos országgyűlési képviselő új mozgalmat épít. Ám a az egykori sajátjaival sikerült egy roppant intellektuális politikai diskurzust kialakítania amikor Szentesre érkezett egy politikai rendezvényre, ahol a pártvédő hős szittya vezér Toroczkai László és vezetésével a ős-szittya elitkommandó, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom is megjelent.

A képviselő végül „lógni fogsz” és más idézhetetlen bekiabálások közepette elhagyhatta az épületet. A politikai diskurzusról készült szakmai videót csak komoly intellektuális és szakpolitikai tudással rendelkező olvasóinknak ajánljuk!

Igen, megcsinálták! Egyiptomban tegnap, pénteken elérték azt, amiben már magam is kételkedni kezdtem: megbuktatták Mubarakot. Ezzel persze a történetnek még koránt sincs vége, de azt lehet mondani, hogy a "Nagy Egyiptomi Forradalom" győzött. Megnyerte első csatáját, amikor Mubarak bejelentette, hogy nem indul a választásokon, megnyerte második csatáját, amikor lemondását bejelentették. A harmadik nagy fordulópont az lesz, amikor tényleg lesznek szabad választások. Akkor lehet majd megmondani, mi lett a forradalom eredménye.

Nemrég, még az első nagy pénteki tüntetés után írtam már a forradalomról és tanulságokról Magyarországgal kapcsolatban. De akkor még nem lehetett tudni, hogy sikerül-e. Még most sem zárult le a történet, de bizonyos tanulságokat addig is le lehet vonni. Tanulságokat Magyarországnak, és tanulságot a világnak.

Először is, nem most tudtuk meg, de a diktatúra nyomorúságos, és a szabadság fontos érték. Mi, a szabad Európában ezt ugyan tudjuk, de sokszor megfeledkezünk róla. Azoknak, akik nem élték át 56-ot - köztük nekem sem - nem nagyon lehet tapasztalatuk arról, hogy a diktatúra gyűlölete milyen elemi erővel törhet fel, és söpörhet el mindent. Van egyébként ebben egy irracionális várakozás, hisztérikus harag is.

Persze, hogy pontosak legyünk, az Egyiptomi Forradalom valahol a mi rendszerváltásunk, és a mi 56-unk között van: haltak meg emberek, voltak még barikádok és kisebb harcok is, de olyan szervezett utcai harc, főleg katonák, tankok ellen nem volt, mint 56-ban nálunk. De a különbségek ellenére sok a tanulság. Nézzük például a Rendszerváltással kapcsolatos kiábrándultságunkat!

Egyre többen kezdik nálunk azt gondolni, hogy a rendszerváltás nem is volt (olyan) jó. Egyre inkább hajlanak az emberek arra, hogy a gazdasági jólét a legfontosabb, és kevesebb igény van a szabadságra. Sok ember bizonyára elfogadná Orbán Viktor médiatörvényét "egy tál lencséért": mondjuk egy tíz százalékos GDP-növekedésért cserébe, amiből neki munkahely és hasonló bérnövekedés jutna.

Sokan azért nem kritikusak a kormánnyal szemben, mert Magyarországon tulajdonképpen még médiatörvényestül is relatíve nagy szabadság van. Nekik már túl magas az ingerküszöbük. Mások pedig épp azért kritikusak az egész rendszerrel szemben, mert például a demokrácia nem tökéletes, és hajlanak arra, hogy kidobják az egészet. Ők meg éppen túl hisztérikusak.

Az egyiptomi események rádöbbenthetik mindkét, elfásult "szélsőséget" arra, hogy egyrészt igenis a szabadság fontos, másrészt lehet, hogy nem tökéletes a demokráciánk, de akkor sem kéne kidobni, mert óriási érték. Mi, itt Magyarországon bizonyos értelemben elkényelmesedtünk, belefásultunk dolgokba, és ez a kis forradalom felrázhatja őket, már, ha empatikusan nyomon követték az eseményeket.

Mi is mondhatnánk tanulságokat Egyiptomnak. Mi, pont a rendszerváltásunk kapcsán tapasztaljuk, hogy a demokrácia nem old meg mindent. Hogy a nagy hurráoptimizmus után eljön a kijózanodás ideje, és azok, akik tegnap még azon elégedetlenkedtek (jogosan), hogy a biztonsági szolgálat elvitte őket egy "kis" éjszakai kínvallatásra, most amiatt fognak panaszkodni, hogy mondjuk egy befolyásos tévé nem akar nekik műsoridőt adni politikai nézeteik kifejtésére. Ez a panasz a részletektől függően lehet még továbbra is jogos, vagy jogtalan igény.

Arra is rá fognak jönni, hogy egy "sátán" elűzése még nem hozza el a paradicsomot. Mi is tapasztaltuk, hogy sok ördög, és ördögnek kikiáltott személy elűzése nem hozott megoldást. Ahogy majd később rá kell majd jönniük, hogy egy messiás megválasztása sem fogja. Mi ezt is tudjuk. Tapasztalniuk kell majd, hogy szabad választáson is kerülhet olyan párt hatalomba, akit nem mindenki szeretne. Sőt, ad abszurdum még csak nem is a többség, hanem csak a választók többsége akarja. De hát ez a demokrácia. Remélhetően olyan ott nem lesz, hogy 53 százalékkal kétharmadot lehessen szerezni.

Egyébként az is tanulságos, hogy amíg Mubarak nem akart lemondani, addig nehezen tudták elérni ezt a tüntetők. Valószínűleg a hadsereg átállása volt a döntő. Egy hadsereget maga mellett tudó elnök valószínűleg maradhatott volna, így maradt hatalmon Ahmedinejad, iráni elnök.

Az is érdekes, hogy a tüntetők mennyire bénák, szervezetlenek voltak. Nem nagyon vonultak át másik térre, nem nagyon akartak elfoglalni semmit. Nem nagyon volt tervük azon kívül, hogy kitartanak a Tahrir téren. Viszonylag béna módszerekkel érték el dolgaikat. Vlagyimir Iljics a sárga földig lehordta volna őket.:) Ez részben például igaz a magyar fiatal, civil szervezetekre, a téli magyar tüntetésekre is.

Arról már írtam, hogy a Facebook és a Twitter, meg a forradalom, és az Internet cenzúrája, meg ilyenek... Mások később kapták fel ezeket a kérdéseket, épp a napokban került ki a lapok főoldalára olyan cikkek, amelyek az Internet elzárásáról beszéltek Magyarországon. Jó pár héttel az események után. Furcsa ez a fáziskésés.

Nézzünk egy kis világméretű kitekintést! A BBC-n, CNN-en már közhely az a gondolat, hogy a tunéziai és az egyiptomi forradalom talán egy arab felvilágosodás kezdete. Jordániában, Jemenben voltak tüntetések, és ezeket a tévék felkapták, beszámoltak róluk. Érezhető egy ilyen irányú szurkolás. Ma, Mubarak bukásának másnapján a BBC rendszeresen kapcsolja Algériát. Várják a következő forradalmat. Persze, micsoda jó téma!:)

Azt, hogy lesz egy ilyen arab fordulat, utoljára az Iraki Háború kapcsán mondták. Volt egy ilyenfajta ideológiai várakozása a háborúnak. Ez akkor mégis elmaradt. Nem az invázió, hanem a Facebook, a Twitter, Youtube, és általában az Internet hozta el a fordulatot.

Számomra a BBC adásaiból a legmegragadóbb az a rész volt, amikor pár fiatal megszólalt. Az ember sokszor úgy gondol az arab világra, hogy ott iszlámhívő, maradi emberek élnek, pálmafák, tevék között a sivatagban. Esetleg szállodákban alkalmazottként.

Jó, aki látott már arabot Európában - és Párizsban, őszintén szólva, több közvetlen ismerősöm van - az tudja, hogy "az arab is csak ugyanolyan ember". De még nekem is volt egy olyan sztereotípiám, hogy jellemzően csak a nyugaton élő arabok gondolkodnak modern módon. És persze a párizsi arabok között is sok a maradi.

A legmegdöbbentőbb az volt, amikor néhány fiatal tüntetőt, helyi szervezeti vezetőt szólaltattak meg. Eleve az, hogy Kairóban fiatalok tömegei voltak az utcán, akik nagyon jól beszéltek angolul. De tényleg, volt, akinek még akcentusa sem nagyon volt. Emlékszem egy fiatal nőre, aki olyan magabiztossággal, olyan lendülettel, és olyan értelmesen beszélt, ami még számomra is elismerésre méltó volt.

És akkor meg kell ismételnem, hogy az illető nő volt. És itt nem a nem létező férfisovinizmusom szólal meg, hanem csak felhívom a figyelmet az iszlám világ férfisovinizmusára. A tüntetésen a BBC beszámolói szerint a nők többségben voltak. Nők, akiknek Kairóban a többségi, konzervatív nézetek szerint talán nem is volna szabad kimenni az utcára burka nélkül. Megszólaltattak olyan nőt, aki pont ezen lamentált, de végül csak kiment a tüntetésre.

Meglepő az, hogy a forradalmat tulajdonképpen a modern, nyugatias, relatíve liberális fiatalok kritikus tömege indította el. Ez az, amit nem vártak, ami nem volt kiszámítható, bár a trend megállíthatatlan volt. De az megdöbbentő, hogy már most ennyire nagy erőt képviselnek ezek a fiatalok.

A BBC meg tudott szólaltatni különféle arab országokból egy csomó fiatal, hétköznapi embert. Algériából, Jordániából, Egyiptomból. Nem a vallási vezetőket, nem a politikusokat, nem ismert arcokat szólaltattak meg, hanem "a dolgozó népet". Ez pedig vagy azt jelenti, hogy sokan nézik a BBC-t, vagy a "Have Your Say" fórumozóit, bloggereket, Twitterezőket, Facebookolókat toboroztak. Mindenképpen azt jelenti, hogy sok angolul beszélő, fiatal arab aktív a modern, nyugati, közösségi kommunikációban. És őszintén szólva, ők sokszor jobban beszélnek angolul, mint a politikai vezetőik. Ez megint igaz Magyarországon is.

Tudjuk, hogy a technika fejlődése megváltoztatja a világot, de ritkán tárul elénk ilyen drámaian, hogy "a lét határozza meg a tudatot", ahogy Marx írta (nem vagyok otthon a marxizmusban, lehet, hogy konkrétan ezt nem írta, és ez csak egy political urban legend). Mindenesetre a technika fejlődését, társadalomátalakító hatását kevesen tudják felmérni. Nincs annál nagyobb erő, ahogy a fiatalokra az új tudás, kultúra hatással van, és ahogy új technológiákkal egészen átalakulnak az életmódok. Ez az, ami ellen egyetlen diktátor nem tud tenni, mert az anyagi javakat nem vonhatják el teljesen, (kivétel Észak-Koreában, de ezt is várjuk be még!)

Amikor a nyugati világban az emberek bizonyos nagyon szűk tilalmakon kívül arról írnak, beszélnek, amiről akarnak, azzal, akivel akarnak, amikor olyan filmeket néznek, amilyeneket akarnak, amikor azt csinálnak a törvény széles határain belül, amit akarnak, akkor ezt nehéz elzárni "Kelet" elől. Mert a globalizációval a fiatalok tömegei jutnak el Nyugatra, a technikával pedig sok minden eljut "Keletre". Nem is lehetne elzárni előlük ezt a lehetőséget, és az országnak is érdeke, hogy az emberek Nyugaton tanuljanak. De amikor visszamennek az anyaországba, akkor visznek magukkal lehetőségeket, gondolatokat, élményeket, igényeket, mentalitást. És nem lehet elzárni a "Keletet" a mobiltelefonok, az Internet elől, mert az ma már "létminimum-számba megy".  Meggyőződésem, hogy a szocializmus emiatt legkésőbb mára megbukott volna, a legkitartóbb szocialista rezsim mellett is.

Paradox módon az arab világ sokkal fiatalabb, mint Európa. És mivel fiatalabb, ezért még ha elmaradottabb is, a fiatalok modernebbek lehetnek akár az európai nyugdíjasoknál is. Könnyen meglehet, hogy sok huszonéves egyiptominál sok negyvenes dolgozó, és sok nyolcvanéves magyar nyugdíjas maradibb. Ez pedig elég furcsa. Persze, hozzá kell tenni, hogy az egyiptomi nép nagy része nem Kairóban él, mi a főváros fiataljait láttuk, a vidék fiataljait kevésbé.

Egy másik érdekes kérdés, és furcsa fejlemény az, hogy sokan iszlámista szélsőséges fordulattól tartottak, tartanak. Erre példa az iráni forradalom, amely így végződött. De azóta sokat változott a világ: sem a tunéziai, sem az egyiptomi forradalomban az iszlám fundamentalistáknak nem sok szerepe volt. A forradalom fő ereje olyan fiatalokból állt, akik talán vallásosak, talán nem, de általában nem fundamentalisták. A Tahrir téren borultak le imára a tüntetők, de csak kb. harmaduk tette ezt. Lásd a fő képet. A képen látszik, hogy a vallási közösség csak a kisebbik összetartó erő. A nagyobbik a nemzeti összetartozást jelképező egyiptomi zászló.

Magyarországon a kvalifikált fiatalok kezdenek elpártolni a Fidesztől. Láttuk, hogy civil mozgalmat szerveznek, és látszódik az erejük a médiatörvények elleni tüntetésekben. De ez az erő még nem döntő. Talán, mert Magyarországon kevesebb a fiatal, és persze azért is, mert a médiatörvény minden elfogadhatatlansága ellenére nincs azon a szinten, mint az egyiptomi diktatúra. Továbbá, Orbán Viktor Strasbourgban tulajdonképpen elvesztett egy csatát, és azóta engedményeket tett. Az emberek most abban hisznek, hogy az EU megvédi őket. Hogy meg fogja-e? Nem tudom. Nem biztos, hogy mindenben számon kérik Orbánt, és nem biztos, hogy Orbán tényleg mindenben teljesíti az ígéretét. Nem ez volna az első hazugsága.

De ha a kvalifikálódó fiatalokat tovább ba..gatják, és ők példát vesznek Egyiptomról, akkor...

Az adózzanak a multik elvből lassan, de biztosan ez emberek ismételt megsarcolása látszik kirajzolódni. Jó, ez így egy cseppet populista volt elismerem, de legfeljebb annyira, mint amennyire a bankadó intézménye.

Számomra tök világos volt a dolog. Ha tetszik az adózási táplálkozási lánc alján te vagy… oszt biológia óráról már tudjuk, hogy ebből kifolyólag a legnagyobb eséllyel te is szívod meg.

És mondhatnám, hogy bezzeg a szocik megmondták… ha megmondták, ha nem mondták akkor is tök mindegy, mint ahogy lenni szokott a parlamenti ellenzéknek viszonylag korlátozott a szerepe… főként egy kétharmados szavazógép esetén…