Orbán Viktor országértékelő beszédében többek között ismét felidézte a számonkérést, mert úgymond igény van rá, és viszket bizonyos emberek tenyere. Nos, ez a beszéd egyik legcinikusabb, legarrogánsabb része volt: nyílt, bár kicsit operett-nácis hadüzenet. Hát a háborúskodást csitítandó, íme, olvassatok egy köztes véleményt.
Ezt az írásom szintén megpróbáltam valamilyen lapban megjelentetni. Nagyon tanulságos az, hogy miért nem sikerült. A baloldalon azért nem, mert itt feltétlen, kritikátlan kiállást várnak mindenkitől ebben az ügyben. Láthattuk, hogy napjában sok cikk jelent meg szinte ugyanarra a sablonra. Én ide nem akartam beállni, nem írok sablon-írásokat, nem szegődök el feltétlen hívőnek sem. A jobboldalon meg természetesen azért nem jelenhetett meg ez az írásom, mert oda nem küldtem. A "lelkemet" nem adom el sem ide, sem oda. Abban csalódtam, hogy itt is ezt várták tőlem. Sajnos még mindig az árokásás szintjén van az ország, filozófiai körökben is. Remélem, hogy nemrég közzétett, barátságosabb cikkem után azért elnézik nekem, hogy kicsit eltérő a véleményem. "Sajnálom", de ez a véleményem, ilyen összetett.
***
Tisztelt filozófusok, tudósok, és érdeklődő olvasók! Tudósnak és filozófusnak vallom magam (nálam ez a kettő különböző kategória), de intézményes és megélhetési értelemben csak előbbi vagyok: mesterséges intelligencia kutató. Soha, egyetlen filozófiai intézménynek nem voltam alkalmazottja vagy tagja, soha nem kaptam filozófusként fizetést, soha nem pályáztam pénzre, filozófiai szakcikkeimért honoráriumot nem kaptam, a „filozófiának” inkább tandíjat fizettem. Csak műkedvelő filozófus vagyok, azért írok, mert a bölcsességet szeretem. Ez az első értelem, amelyben renegát vagyok.
A második értelemben azért vagyok renegát, mert bár határozottan elítélem a Fidesz politikáját általában, és Budai Gyula eljárását konkrétabban, és egyetértek azzal, hogy az ún. filozófusper politikai bosszúhadjárat, azt is gondolom, hogy a megtámadott filozófusok egy része nem egészen helyesen reagált. Ez a cikkem elsősorban nem arról fog szólni, hogy Budai Gyula mennyire helytelenül járt el, mert erről írtak már elegen, eleget. Az érintett filozófusok elsősorban pont ezzel védekeznek. Részben helyesen. Cikkem arról fog szólni, amit nem tartok helyesnek az érintett filozófusok védekezésében. Az érintett filozófusok egyébként nem „Hellerék”, mert sok szereplő van, nem is a Filozófiai Intézet, hiszen az egyik nagy törésvonal pont ezen intézeten belül van, másrészt az Intézeten kívül is vannak érintettek. Tehát a következőkben kénytelen vagyok továbbra is „érintett filozófusok” néven hivatkozni rájuk.
Nem lehet számszerűsíteni, tehát nem szó értendő, amikor azt írom, hogy 90 százalékban a filozófusokkal értek egyet, és csak tíz százalékban értek egyet Budai Gyuláékkal. Elvben ilyen 90-10-es, sőt, mások 80-20-as, 70-30-as véleményének is helye van a közvélekedésben és a sajtóban. Jó példa erre Gulyás Gábor, aki jobboldali kötődésekkel kiállt a filozófusok mellett. Én a kiegyensúlyozott vélemény-nyilvánítás jegyében liberális kötődésekkel fogom őket kicsit kritizálni.
Kezdjük azzal, hogy – ahogy ezt kezdik elismerni az érintettek is, ahogy ezt Pálinkás József is hangoztatta (ez nem jelenti, hogy az MTA Elnökével egyébként egyetértenék, és az is kérdés, hogy miért nem tesz ez ellen semmit) - ma Magyarországon a pályázati rendszer rossz. Nem fogom végigelemezni a hibáit, ez óriási munka volna. De Magyarországon jó ideje kialakult egy olyan „nemzeti sport”, hogy kutatók összeülnek, „összeteszik, amijük van”, és írnak egy pályázati tervet, ebben a tervben megcéloznak egy pályázatot, és a tudásukat, eredményeiket megpróbálják a kiíráshoz igazítani. A pályázati tervben nagyívű elképzeléseket írnak le, különféle varázslatos kulcsszavakat használnak, hogy nyerjenek. Többre vállalkoznak, mint amire képesek, vagy mint amit valójában meg szándékoznak valósítani. Magyarországon ma szinte sport egy ilyen fajta pályázati „tunningolás”, mondjuk ki: csalás. Ezeket általában nem leplezi le senki, mert senki nem érdekelt, vagy ha igen, nem üti bele az orrát, vagy nem is ért hozzá, nem is tud róla.
Nem állítom, hogy minden tudós, és filozófus csal, nem állítom, hogy minden érintett filozófus csalt. Konkrétan nekem nem is feladatom egyetlen pályázatról sem ítéletet mondani. A három általam megvizsgált pályázat közül csupán egy pályázat kapcsán vetődik fel bennem a kérdés, hogy megfelel-e a pályázati tervének a teljesítés. A „Vallásfilozófia és a vallások társadalmi jelenléte” c. pályázat leírásában többek között a következők szerepelnek:
"A harmadik terület a vallások szemünk előtt zajló átalakulása. E változások esetében az okok még nem tisztázottak. Miközben nem pusztán szellemi-ideológiai, hanem egyre inkább politikai és társadalmi jellegű átalakulásról van szó, nem teljesen világos az egyes társadalmi-környezeti hatások befolyása a hagyományos vallási struktúrákra. struktúrákra." "Hasonlóképpen vajon nem magyarázható-e az iszlám radikalizálódás valamilyen értelemben az atlanti világ „szekularizációjára” adott negatív válaszként (Sayyid Qutb)? " "Az atlanti kultúra kultúra [sic!] mindenkori vallási pluralizmusa és egyes vallási irányzatok exkluzív igazságigénye közötti konfliktusok nem magától értetődőek (pl. a hinduizmus, szikh vallás, buddhizmus esetében). "
A publikációs listában szerepel sok könyv és cikk, amelyeknek címe és tartalomjegyzéke nem tartalmaz ebben a témában szinte semmit, hiszen nem a jelenkorról szólnak, és leginkább a keresztény és zsidó vallásokról. Nem látom, hol lenne szó bennük a modern kor társadalmi változásairól és a keleti vallásokról. Egyetlen könyvnek egyetlen fejezetében van szó az iszlámról.
Kérdezem én, egészen biztos, hogy ezen pályázatban teljesítették a pályázati leírásban kitűzött célokat? Nem az én feladatom az ítéletet kimondani. Ezt valóban egy vizsgálatnak kell kimondania.
Ennek a pályázatnak az viszont érdeme, hogy könnyen megtalálható a leírása. Nagyon nehezen sikerült ugyanis utána nézni a többi pályázatnak, és ebben a különféle, a filozófusokat védő csoportok nem nagyon voltak a segítségemre: sokan megtámadtak, vitatkoztak, meg is akarták magyarázni, miért nincs jogom részleteket tudni. Meg akarták magyarázni, hogy a közérdekű adatok áttekinthetősége nem fontos, hogy a kívülálló embernek nincs joga beletekinteni ezekbe az ügyekbe.
„Az esztétikai reprezentáció történeti és elméleti aspektusai” című pályázat valószínűleg teljesíti a tervét – bár könyvlistát nem láttam, de céloznak rá, hogy esztétika-történeti könyvek jelentek meg. Bizonyára nem hazudnak. Itt inkább az merülhet fel jogosan, hogy a 17. és 18. század esztétikája valóban olyan fontos-e az európai integráció tekintetében? Azaz, hogy valóban jogos volt-e beadni és elfogadni ezt a pályázatot?
Ami pedig az „Alaptalan alap: a tradíció folytonosságának és az életmű egységének kérdése Nietzsche, Lukács és Heidegger munkásságában„ című pályázatot illeti, ott látszik, hogy ez teljesíti is a pályázati tervet, és a kiírásnak is megfelel. Bár a téma nem ízlésemnek megfelelő, de kétségtelen, hogy a filozófiában elfogadott kutatási terület, tehát elfogadható pályázat teljesítése. Akinek tehát nincs takargatnivalója, az engem, renegátot ilyen könnyedén meg tud győzni. Az viszont szomorú, hogy ehhez a meggyőzésért nekem mennyit kellett dolgoznom. "Lapzárta" után, szakértő kollégám felhívta a figyelmemet, hogy az Alaptalan alap pályázatnak van honlapja, amelyet senki nem ajánlott nekem. Erre a honlapra elég egy pillantást vetni, hogy az ember igazolva lássa, ez a pályázat minden bizonnyal tisztességesen teljesít a pályázati pénzért. Lám, engem könnyű meggyőzni. És legalább kapnak egy kis reklámot.
Az összkép tehát vegyes. Én azt nem vizsgáltam, így nem is állítom, hogy ezek a filozófusok sikkasztottak volna. Valószínűleg nem. Nincs is szó nagy pénzekről. Mindegyik pályázat keretében írtak könyveket, tehát nem is arról van szó, hogy nem dolgoztak. Két pályázatban a pályázat témájának megfelelő könyvek születtek, és csak egynél kérdőjelezhető ez meg. Budaiék egészen biztosan nem a pályázati rendszer rákfenéjére bukkantak rá. Egészen biztos az, hogy politikailag motivált, felfújt ügyről van szó.
Amivel nekem a fő gondom van, az nem az, hogy ezeken a pályázatokon sikkasztottak volna, mert én ilyet nem látok. A gondom inkább a finomabb kérdések körül forog, és leginkább eme filozófusok közül sokaknak a védekezése, mentalitása.
Tekintsünk meg néhány említett magyarázkodást az érintett filozófusoktól, és az őket védőktől! Amikor az érintett filozófusok holdudvara védekezik, akkor azt mondják, ez a rendszer, ebbe vannak belekényszerítve, az anomáliákról „nem maguk a pályázók tehetnek „. Az ilyen „kényszer” mindig egy kényes kérdés, de pont a filozófusok azok, akik sokszor ilyen jellegű etikai kérdésekkel foglalkoznak. A filozófusok egy része erkölcsöt tanít nekünk. Sartre például azt írja, hogy „Valójában az egyén szabadsága mint olyan nem környékezhető meg kényszerrel, bűvöléssel vagy könyörgéssel.”. De Sartre nem csak tanított, hanem példát is mutatott: elutasította a Nobel-díjat, mert visszautasította azt a rendszert, amely adta neki. Nem vett részt az anomáliában, amely szerinte az volt.
Ugyanezt a példamutatást hiányolom az érintett filozófusok esetében, akik azzal védekeznek, hogy nekik nincs felelősségük, ők kényszerből cselekedtek. Nem is nagyon látom a kényszert, amely az elismerten anomáliás rendszerben pályázásra kötelezte őket. De leginkább azt nem látom, hogy ha már elnyerték a pályázatot, miért nem lehetett megtenni, hogy (azok, akik nem teljesítették, és feltéve, hogy nem teljesítették) egy elvárható mértékben teljesítsék azt? És mi van azokkal a kollégákkal, filozófusokkal, akik másodikok lettek? Akik nem nyertek a pályázaton? Végül, ha még oly erős kényszerek is lettek volna, ez csupán enyhítő körülmény lehetne, nem mentség.
Vegyünk például egy Heller-beszélgetést az MTV-ből. Heller nagyon rosszul védekezik, nagyon rossz mentalitással. Például "a nézők nem tudnak számolni", megvádolja a műsorvezetőnőt, hogy olyat mondott, amit nem mondott. Nem hajlandó érdemi kérdésekről tárgyalni. Megismétli azt a nézetet, amiről az előbb írtam: a pályázó megpályázik mindenfélét, orrba-szájba, ha megkapja, megkapja, (nem az ő felelőssége). A Heideggeres és mosógépes példája például erőltetett. Heideggernek igazából nincs annyira köze a technikához, hogy erre az NKTH ennyi pénzt adjon. Igen, egy filozófus össze tud gereblyézni egy olyan interpretációt, hogy összekösse Heideggert a technológiai kutatással. Tudtommal Heidegger eléggé utálta a modern technológiát. De a filozófus felelőssége, hogy ezzel a "bűvészi" képességével ne éljen vissza!
Az interjúban egy felkészült, igazában magabiztos szakember helyett egy érzelmileg elfogult, felindult embert látunk. Belemegy a politikai cirkuszba, pedig egy értelmes embernek bizony meggyőzőbb lenne az, ha arról beszélt volna, amit megtagadott: milyen könyvek születtek. Valamelyik lapban egy olyan cikk, amely a pályázatot ismertette volna, a született könyveket felsorolta volna, a honlapra linket adott volna, sokkal többet ért volna a sok dühös interjúnál.
A (magyar) filozófusoktól szerintem elvárható, hogy tudatosságban, felelősségben, önkritikában magasabb fokon legyenek, mint mások. Ettől is filozófusok. Igen elterjedt az a magyar mentalitás, amely a korrupcióban, mutyizásban, csalásban részt vesz, és megmagyarázza, hogy kis tételekben, a hétköznapi embernek ez miért megbocsátható. De ezen a mentalitáson változtatni kell. Fontos, hogy megkérdőjelezhetetlen legyen a közérdekű adatok átláthatósága. Fontos, hogy mindenki elismerje, hogy ha az adófizetők pénzét költik, akkor az adófizetőnek joga van rákérdezni, hogy egészen pontosan mire is ment el.
Ebben a mentalitásban pont a filozófusoknak kellene példát mutatniuk! Én szeretném remélni, hogy a filozófia valóban értékes, és többek között pont azért értékes a társadalom számára, mert tanítani és példát mutatni is tud.
A szerény javaslatom tehát az érintett filozófusoknak, a többi filozófusnak és Magyarország egész tudós-társadalmának, próbáljunk meg rendet tenni, elgondolkodni azon, hogy a rossz pályázati rendszerben való ügyeskedés, vagy a tisztességes pályázati rendszer az, ami a hosszú távú érdekeinket szolgálja!
Mert a filozófusok ügyét lehet védeni. De nem azon a fronton, amely tarthatatlan, miszerint őket nem is szabad megkérdezni ezekről a dolgokról. Ha ahhoz a fronthoz ragaszkodnak, akkor beképzeltséggel, elitizmussal fogják őket vádolni. Akkor „halomra fogják lőni őket”, mint a Don-kanyarban a magyar hadsereget.
Melyik az a front, amelyik védhető?! Az a front, ahol azt mondjuk: igen, a magyar pályázati rendszer rossz. Igen, sokan hibáztak, és részt vettek ebben. Sok tudós, és kevés filozófus. Igen, az embereknek joguk van tudni a részleteket. Igen. A pályázati rendszeren változtatni kell. A rendszeren is, és a mentalitáson is. Mindkettőn, egyszerre.
Budai Gyuláéknak pedig pontosan azért nincs igazuk, mert ők csak ki akarnak kapni egy-két célpontot, és egyáltalán nem a rendszer vagy a mentalitás javításán fáradoznak. Nekik ezért sokkal nagyobb a bűnük.
