Az LMP-ben a hétvégi pártszakadás-kilépés-leválás (hívjuk, ahogy akarjuk) nem előzmények nélküli, és a törésvonalak is már régóta látszottak. Meg egyáltalán az, hogy az LMP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és nem csak azért, mert a szavazói cserben hagyták, hanem mert - alighanem tapasztalatlansága folytán - belegyalogolt a már jól ismert csapdahelyzetekbe, és így a politika éppen, hogy náluk nem lett más. A mássá tétel legalább három fő pontban hibázott: a demokratikus struktúra, az ideológiai tisztaság, valamint a párbeszéd és együttműködés terén - így abban sem volt megegyezés, hogy merre menjenek tovább.

fotók: a párt hivatalos képtára a picasa-n

Az Éhségmenet hivatalos Facebook oldalán többször javasoltam, hogy tegyék fel az összes menetet egy térképre. Mindegyik menetről van egyenként szép plakát, aki megtalálja azt a menetet, amelyik az ő környékén megy, az az alapján szépen megtalálhatja, hogy átmegy-e a legközelebbi városon, vagy hova kéne mennie.

De ha valakinek lövése nincs, akkor nem tudja, hogy egyáltalán lesz-e a környéken menet. Továbbá az egész Éhségmenet 2013 akciót egy képen egy nagy térkép mutatja be jól.

A javaslatomra senki nem lépett, Komjáthi Imre végül megkért, hogy csináljam meg a dolgot. Jó szervező legalább azt tudja, hogy megkérjen embereket, hogy segítsenek. Ugyan nekem sincs semmi időm, de becsületére legyen mondva, legalább megkért. Erre nem volt képes a DK és például a Galamus. Mennek is a levesbe.:)

A térképet google maps-ben csináltam, útvonalakat lehet felrakni, és le lehet menteni egy térképbe. Mivel azonban a google maps három külön térképre bontotta az összes útvonalat, ezért kml állományba mentettem ki, és google earth-ben töltöttem be. Egyelőre a Bonyhád-Budapest útvonal hiányzik, arról nem találtam megbízható adatot.

A térkép nagy méretben itt található meg.

Ezt a cikket is beküldtem a Népszabadságnak és a Népszavának megjelentetésre. Még választ sem kaptam.

***

Ezen a héten volt az ún. Elysee-szerződés ötven éves évfordulója, amelyet Charles de Gaulle és Konrad Adenauer írt alá, és a háború utáni német-francia barátság megalapozója volt. Pontosabban persze akkor csak Nyugat-Németország volt az aláíró fél. Ugyanez a szerződés egy óriási lépés volt az EU történetében is, amelynek két meghatározó nagyhatalma a két ország.

Nem közvetlenül a szerződésnek, hanem az együttműködésnek a gyümölcse a kétnyelvű ARTE tv, amely már napokkal előtte a német-francia barátsággal foglalkozott, és ezen a héten is ez volt a meghatározó téma: Angela Merkellel és Francois Hollande elnökkel közvetítettek ünnepi műsort.

Franciaországból Németországba telepedett magyarként nekem ez a tévé a legkedvesebb csatornám, és a francia tudásom karbantartása érdekében szinte csak ezt nézem. Nagyon érdekes dokumentumfilmeket sugároznak, nagy hangsúllyal a két ország értékeire, és sok olyan műsort, amely tényleg összekapcsolja a két országot. Ha nem a nyelv miatt, a tartalom miatt is mindenképpen a legszínvonalasabb csatornák egyike lenne, amelyet ismerek.

A címbeli kérdésre fókuszálva leginkább a német politikáról szeretnék beszélni, és nagyon vázlatosan. Németország a 20. században az első világháborúban a túlzott erő politikáját folytatta. Az ARTE műsorában Hindenburg életrajza kapcsán láthattam erről egy részletes filmet. Az első tanulság tehát ez: az erő politikáját csak a tényleges erővel arányosan szabad alkalmazni.

Az első világháború kudarcából először ugyan tanultak, és a demokrácia útjára léptek a terjeszkedő birodalmi berendezkedés helyett. De aztán a demokrácia válságba került, és Hitler végül is egy megerőszakolt demokratikus úton került hatalomra. Ezt is bemutatta a Hindenburg film.

A második tanulság tehát ez: a bevezetett demokrácia – különösen az első időben – nagy válságokon keresztül vezethet. A németeknél nagyobb tanulópénzt egyetlen ország sem fizetett azért, mert nem voltak elég érettek a demokráciához. Hindenburg és Hitler esetében is egy olyan ember kezébe tették a hatalmat, akitől erőt reméltek, akik viszont mindketten tudottan demokrácia-ellenesek voltak. A harmadik tanulság ez, és ez triviálisan hangzik, de mégis hangsúlyozni kell, épp a magyar helyzet miatt: soha ne adjunk teljhatalmat senkinek, akármit is ígér!

A második világháborúban aztán az erő és a bosszú politikáját folytatták. Először revizionista politikát, de hamar vérszemet kapva, ezen messze túlmenő világuralmi politikát. Ebben a politikában a bűnbak-kereső, az első világháború elvesztését másokra hárító, az önkritikát elkerülő politikát. A negyedik tanulság mindezen hibák összessége.

De Németország képes volt legalább a második nagy kudarcából tanulni. A második világháború után felhagytak az erő, a bosszú, a bűnbakkereső politikával, és felnőttek a demokráciához. Érdekes módon Magyarország ugyanebben a két világháborúban Németország oldalán kétszer vesztett, és a a politikában mindent le is másolt. Egy fontos különbség, hogy nálunk a második nagy kudarc után a létező szocializmus évei következtek, és talán ez lehet az oka annak, hogy nálunk ezek a tanulságok ha le is csapódtak, hamar el lettek torzítva más hazugságok által, vagy el lettek mosva más fontos tanulságok által. Emiatt a rendszerváltás után mi sok szempontból szinte a nulláról tanultuk a demokráciát. A kérdés, amely furdalhatja oldalunkat, hogy mekkora hibát fog emiatt elkövetni még az ország, mekkora tanulópénzt kell fizetni, milyen katasztrófán kell átesnünk ahhoz, hogy a magyarok végre felnőjenek a demokráciához?!

Németország helyzete az elmúlt években ismét annyira pozitív lett, hogy a francia ismerőseimnél már azt kellett érzékelnem, hogy szerintük a németek már megint nagyhatalmi, Európa-uralmi babérokra törnek, ha nem is náci szellemben. Ez a fóbia talán túlzás, de az igaz, hogy Németország ma Európa legerősebb országa.

Az utolsó tanulság pedig pont ez: amit Németország nem ért el az erő és a bosszú politikájával azt végül pont a béke, a barátság politikájával érte el. A 21. század elejére kiderült, hogy Németország erősségének kulcsa nem az, hogy legyen Lebensraum keleten, egészen az Urálig. Revízió, területi növekedés nélkül is elérhető a gazdasági erő. És a gazdasági erő különösebb katonai parádézás nélkül is, automatikusan adja az erősek nyugodt hatalmát.

Ma, Magyarországon olyan kormányunk van, amelynek eme tanulságokról halvány, lila gőze nincs, mindegyik hibát elköveti, amelyből Németország már tanult. Persze mindegyik hibát a kis magyar valóság nagyságrendjében követi el, de ettől még azok katasztrofálisak. A jelenlegi magyar kormány erősebbnek kíván látszani, mint amilyen erős, akárcsak La Fontaine felfuvalkodó békája. A jelenlegi magyar kormány mindig külső okokban keresi a hibát, és nem ismeri az önkritikát. A revíziónak, a rasszizmusnak is teret adnak. A jelenlegi magyar kormány gazdasági erő nélkül játssza a nagyot, sőt, egyre romló gazdaság közepette. A mai magyar kormány akaratból és képzetből akarta megteremteni a gazdasági fejlődést, pedig mint láttuk, a sorrend fordított: a már létező gazdasági erő az, amely politikai súlyt hoz egy országnak.

Az ARTE tévé műsoraiban az is jó, hogy szalonképes, kiegyensúlyozott történelmi dokumentumfilmeket kell sugározniuk, hiszen a nézők mindkét országból kerülnek ki. Nem mintha a német nagy tévékben olyan elfogultság lenne, mint egyes magyar tévékben. Mint említettem, a németek tanultak, és elképzelhetetlen, hogy jelentős tévében akár csak kicsit is rasszista vagy revizionista gondolatok, vagy Hitlert, Hindenburgot vagy hasonló személyeket mosdató filmek kerüljenek vetítésre. De ha ezek más tévékben elő is fordulnának, a közös tévében mindenképpen több biztosítékot kapunk a kiegyensúlyozottságra. Francia nézőknek nem lehet leadni egy Hindenburgot dicsőítő filmet. Ugyanakkor a német nézőknek jogosan megtett gesztus például a versailles-i szerződés negatív szerepének elismerése a második világháborúhoz vezető úton.

Tanulhatnánk tehát egész konkrétat is az említett ARTE tévéből. Miért nem tud a magyar kormány a környező országokkal hasonló csatornákat létrehozni? Olyat, amelyik kétnyelvű, amelyik országos, amelynek olyan anyagi hátteret adnak, hogy igényes műsorokat tudjanak készíteni. Olyan dokumentumfilmeket, amely bemutatja a két országnak egymás történelmét, kulturális és természeti értékeit. Olyat, amely megértést, empátiát, barátságot hoz létre, és amelynek gyümölcse lehet a nagyobb gazdasági együttműködés, jelentősebb turizmus, és ezzel hozzájárul a két ország felemelkedéséhez. Ez például az, amit egy az országot megváltani kívánó kormány megtehetne a jövőért.

Ennek önmagában nem volt sok értelme. Vagyis az értelme az volt, hogy volt. Egy Balog Zoltán feat. Hoffmann Rózsa sajtótájékoztatóra azért elmennek a fő médiaorgánumok, ki tudja, hátha most mondanak valami újat. Ez ugyebár rendre elmarad, vagy legalábbis pozitív irányba, de az ő személyük és pozíciójuk van olyan súlyú, hogy minden megszólalásukat csillió kamera vegye. Ugyanez a Hallgatói Hálózat és más(?) diákszervezetek aktivistáira nem feltétlen igaz. Már csak azért se, mert amíg az országban a helyzet nem változik, addig ők se fognak tudni új tartalmat hozni. Az ő erejük nem a felkent hatalmukban van, hanem a mozgósítóerejükben és állandó jelenlétükben. Hogy most mit mondtak, igazából érdektelen, legalábbis abból a szempontból, hogy látatlanban is ki lehet találni. Esetleg csak az indulat volt most bennük túl sok, ami visszájára fordíthatja a feléjük táplált szimpátiát. (Szó ami szó, a bullshitező fiatalember stílusa tényleg elég gáz, már elnézést. De a lány nagyon felkészült és aranyos, neki rá kéne állnia akár főállásban erre az érdekérvényesítő vonalra.) Viszont annyiban tényleg jogos, hogy egy konferencián elvárható az előadótól, hogy utána lelkesen várja a kérdéseket, főleg, ha ezt előtte meg is ígérte.

(A jelenlévők mondatait Hó Márton öltötte húrok közé.)

Eladható szaktudással nyugaton egyszerűen annyival normálisabbak a dolgok, hogy csak azt tudom mondani, hogy akinek elege van a magyar helyzetből, és joggal lehet elege, az emigráljon! Még ha vissza is megy majd egyszer, ha jobb lesz otthon a helyzet, akkor is nagy kaland, színesíti az életét, unokáinak is mesélni fogja. Kár kihagyni. És hát reméljük, hogy azért csak jobb lesz egyszer Magyarországon a helyzet. Vége lesz a narancsuralomnak, valami normálisabb kormány jön, és lassan csak elkezdik újraépíteni ezt az országot, amelyet így elrontott a Fidesz.

***

A mostanában oly népszerű emigrációs "útleírásokhoz" szeretném hozzátenni a magamét, miután a finnországi életemről már írtam egy ilyen kis összefoglalót.

Finnország után én úgy gondoltam, hogy ez volt életem "nagy kalandja", tudtam venni az összespórolt pénzből Budán egy jó lakást, jó helyen, hitel nélkül. El tudtam helyezkedni a SZTAKI-ban, és azt gondoltam, jól elleszek ott életem végéig, még ha nem is túl nagy egy kutató fizetése Magyarországon, de a munka érdekes, és számomra ez a lényeg.

Ami gond volt, hogy a fizetésem a bankszektortól függött, nem magyarázom el hogyan, és miért, csak annyit, hogy a válság miatt nem folytathattam a SZTAKI-ban. Gondoltam, nem nagy baj, kutatóként is el lehet menni külföldre, és még a végén az is kiderülhet, hogy így lesz ez jól: nem is baj, ha a kényelmes kis életemből kimozdít valami.

Több pozícióba is jelentkeztem külföldön, úgynevezett postdoc kutatói állásra. Ez az, amit doktori (PhD.) után csinál az ember, ez az, ami a SZTAKI-ban voltam, és ez volt a természetes folytatás: szoktak ilyet külföldön csinálni.

Végül egy Párizs melletti állás jött be, és ott töltöttem 3 és fél évet. Nem egy állásban, mert a postdoc állásokra egy évre szokták felvenni az embert, és aztán vagy hosszabbítanak, vagy nem. Ekkor ugyebár 2009 volt, a válság azért Franciaországban is éreztette hatását, és a kutatást is érintették a megszorítások, de még mindig jobb volt a helyet, mint Magyarországon, ahol akkor, és azóta tulajdonképpen szinte nincs hova mennem.

Az emigrációm tehát kicsit speciális: nem politikai okokból történt, még azt se mondhatnám, hogy nagyon kényszerből történt, mert azért az informatika iparban el tudtam volna helyezkedni. Tulajdonképpen egy természetes lépés is lehetett volna. De 2010 után már az is hozzájárult, hogy ki volt kormányon, és egyre romlott a helyzet. Pedig a válság már azért nem volt olyan súlyos.

Nyilván nem ugyanolyan kutatóként külföldre menni, mint más állásokban. Például amikor kimentem én alig tudtam franciául. Az egyetemen pár szemesztert tanultam, de mivel ez már a 3. idegen nyelv volt, és kettőből volt középfokúm, nem volt rá szükség. Azért tanultam, mert ráértem, ingyen volt, és hátha jó lesz még valamire. És mert szeretek tanulni. De annyira komolyan nem vettem, tehát tényleg nagyon gyenge alapokat kell elképzelni.

A kutatói munkámhoz a francia nyelv nem volt elengedhetetlenül szükséges. Tapasztalatom szerint a franciák egyébként nem beszélnek olyan rosszul angolul, mint amit a legrosszabb sztereotípiák mondanak. A magyar lakosságnál például jobbak. Nekem soha nem volt olyan tapasztalatom, hogy egy francia dacból nem beszélt volna velem angolul, vagy hátrányom lett volna ebből. Olyan tapasztalatom persze volt, hogy valahol tényleg nem beszéltek angolul, és sajnos még olyan is volt, hogy a titkárnők az intézetben nem beszéltek, ami azért kicsit gondot jelentett.

Általában, ha valaki nem kutató, akkor megfelelő francia tudás nélkül állást keresni szinte lehetetlen. Több külföldi kutatót ismertem, akiknek jellemzően a feleségük volt kint, próbáltak állást keresni, de nyelvtudás nélkül nem lehet, legfeljebb nagyon egyszerű munkákat. Azokat el lehet vállalni azért, hogy az ember ne unatkozzon, tanuljon nyelvet, kapjon egy kis pénzt, de ez azért elég megalázó lehet. Nekem szerencsére sose kellett, nem is szeretnék belegondolni.  Ha valaki eleve ilyen állást célozva jön ki, hát, nem tudom, érdemes-e. Minden más esetben a nyelvtudás kell, és a szakképzettség. Olyat hallottam, hogy hiányszakmából egy feleségnek képzettsége és nyelvtudása is volt, és sec pec alatt felvették.

Nagy gondot jelentett lakást is szerezni. Ez az egyetlen olyan dolog, ahol francia nyelvtudás nélkül nagy bajban vagy. Ha megvan a lakásod, és a munkahelyed, akkor már elboldogulsz valahogy francia nélkül is. Feltételezve, hogy adminisztratív dolgaid csak a munkával kapcsolatban vannak, és azt elintézik a munkahelyen.

A lakáskeresésről írtam, egy hotelszobás megoldást választottam, aztán kiderült, hogy azért a science accueil, amely egy tudósokat segítő szervezet ebben is segít, és úgy sokkal könnyebb. Franciaországban a lakáskeresés nagy problémája az, hogy a tulajdonosok bizalmatlanok, nagyon válogatnak, és feltételeket szabnak. A science accueil legnagyobb segítsége, hogy itt több a bizalom. De erről többet nem mondok, mert ez az átlag olvasónak nem egy lehetőség.

A lakásoknál szeretik, ha háromszoros a fizetésed, vagy van valaki, aki garancia számodra. A garantie egy személy, akinek jó a fizetése, és fizet helyetted, ha te nem fizetnél. Ha most emigráltál Franciaországba, akkor valószínűleg nincs ilyen rokonod, vagy nagyon bizalmas ismerősöd, aki ezt vállalná. Tehát marad az, hogy a fizetésed harmadáért keresel valamit, és hátha szerencséd van.

Származási hely: 2012.06.01.massy

Akinek nincs jó állása, vagy nem túl igényes, annak jó megoldás a collocation, amikor többen bérelnek egy lakást. Itt kicsit lazább a helyzet, de ki kell jönni a többi bérlővel. Én ezt akkor választottam, amikor a végén munkanélküli lettem, és azt gondoltam, nem engedhetek meg többet magamnak. Az ismerkedés egyik jó módja: lesznek barátaid. Végig Párizstól dérle, az RER B mellett laktam, Orsay közelében. A collocation speciel Massyban volt.

Származási hely: 2012.08.30.paris-sceaux

Sokszor szomorkodtam egy kicsit, hogy nem Párizsban lakok. Ha nagyon akartam volna, biztos lakhattam volna ott is. Így az igazi párizsi életből kimaradtam. Számomra Párizs végig egy romantikus látványosság maradt. Nagyon sokat jártam be a városba, jobban ismerem, mint bármely másik várost, de végig megőrizte ezt a hangulatát.

Ezek lennének a Maslow-piramis alján lévő dolgok. Ha van munkád és lakásod, akkor jöhetnek az egyéb dolgok. Milyenek a franciák? Párizsban igen nehéz barátságokat kötni. Ott olyan emberek élnek, akiknek van baráti körük, rohannak, nem érnek rá, ezer helyre mehetnek, és nem túl vendégszeretőek. A 3 és fél év alatt egyszer hívtak házibuliba, akkor épp elutaztam. Ez nem jelenti, hogy nagyon szemét emberek, csak azt, hogy a lét határozza meg a tudatot.:)

Az ember külföldön általában próbálkozik magyarokkal ismerkedni. Párizsban sok magyar van, a megfelelő társaságokból kiindulva lehet ismerkedni, és még válogatni is, hogy kivel barátkozz. Párizson kívül is lehet azért mindenfele magyarokkal találkozni, legfeljebb egy kisebb városban már csak páran vannak, és nincs igazán választásod. Nekem ezen kívül még sok más külföldi ismerősöm is volt, mert egy francia kurzusra jártam, ahol sok másik kutató tanult, és ez a társaság igen jó volt, de ez megint kicsit speciális dolog. De általában igaz, hogy ha az ember külföldön van, akkor hamarabb ismerkedik össze másik külföldivel, mint a helyiekkel, mert a másik külföldi jár ugyanolyan cipőben, neki nincsenek barátai, neki hasonlóak a problémái. Ő az, aki inkább nyitott a barátkozásra.

Nekem, kicsit németes alappal elég bosszantó volt a franciák pontatlansága. Különösen, ha találkozni kellett valakivel. Az a néhány randim, ami volt, általában ezen el is szállt, nem mintha az "igazival" találkoztam volna. Nem "szerelmi" jellegű találkozásoknál is eléggé hasonló azonban a helyzet. A párizsiak, ha szerdán azt mondják, találkozunk majd pénteken, hatkor, az még csak azt jelenti, hogy hat körül, és majd még telefonál, hogy 18:30, és aztán lehet, hogy csak 19 óra lesz belőle. Jó esetben.

Az érdekes dolog, hogy ahogy már írtam, a bürokrácia nagy, és az viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy nagyon rendezettek a dolgok. Inkább akadályt jelent, mint szervezettséget. Franciaországban a bürokrácia kicsit olyan, hogy eléd gördítenek egy akadályt, aztán verekedd át magad rajta, ha át tudod, akkor megkapod, amit akarsz, ha nem, hát akkor hamar leráztak, kevesebb a munka. Tapasztaltam, és olvastam, hogy sokszor az a megoldás, hogy kikelsz magadból, nagy patáliát rendezel, és akkor "keresnek egy megoldást". Mondjuk egyszer ez se jött be.

A munkával kapcsolatban az egyik legnagyobb adminisztratív gond a szociális biztosítás. Ez azért kell az élethez. És ehhez Franciaországban születési anyakönyvi kivonat kell. A legegyszerűbb megoldás Magyarországon kérni egy újat, mert azon franciául is rajta van a szöveg, azzal nem leeht gond, totál hivatalos, elfogadják.

From 2011.08.16.toulon

Amikor Franciaországba érkeztem, akkor nem szerettem különösen ezt az országot. Kissé idegen, különc, túl latinos országnak tartottam. Idővel nagyon megszerettem, mert ugyanakkor a franciák a világ legérdekesebb kultúrájával rendelkező nép. Ráadásul én a különféle érdekes kajákat is szeretem. És ezekért sok mindent megbocsátok nekik. Egyszerűen annyira gazdag a francia történelmi örökség, annyi látnivaló van az országban, annyi szépség, hogy semmi nem hasonlítható hozzá. És most nem arra gondolok, hogy a Cote d'Azure egy csendes óceáni szigethez hasonlítható, mert biztos van némi különbség, de engem nem igazán érdekel. Arra gondolok, hogy van tenger, vannak hegyek, vannak kastélyok, és vannak kultúrvárosok, az éghajlat pedig viszonylag kellemes. A kultúrvárosnál meg arra gondolok, hogy nem csak templomok vannak, az engem nem igazán érdekel. Bár láttam jó pár katedrálist, én inkább a kastélyokra gondolok. Arra gondolok, hogy például a Cote d'Azure-on a tenger mellett ott vannak a római romok, az impresszionista festők, és az Alpok. Ez így együtt ennyire sehol máshol nincs meg szerintem.

Aus 2012.05.13.milly.courances

Szívesen maradtam volna Franciaországban, meg is próbáltam, de végül eljöttem. Az utolsó hónapokban munkanélküli voltam, amit igen megéri kihasználnia az embernek, ha előtte elég sok évet dolgozott, tehát megvan a maximális jogosultsága. Franciaországban azért meg lehet élni a munkanélküli segélyből, egy jó kis állás után, egy jó kis collocationban. Sok hónapig. Az első pár hónapban még csak nem is kell sokat csinálni, nem nagyon ellenőriznek. Interneten kell bejelentkezni, de többet nem. Egy ideig bíznak az emberben, hogy keres munkát, és talál. Legalábbis az informatikusoknál ez így van. Később lehet, hogy komolyabban ránéznek az ember körmére, de én ezt már nem éltem meg.

Az informatikában, az iparban már kell a francia a munkában való elhelyezkedéshez. Ezen én is meglepődtem, de kerek perec megmondták, hogy még az se jó, ha tudok franciául, de a szakszavakat angolul mondom. El tudom képzelni, hogy ha valaki nagyon jó specialista, és nagyon kell egy cégnek, akkor persze bevállalják az angolt. Főleg Párizsban.

Én a végén már egész jól beszéltem is franciául, tehát egy viszonylag rossz interview-t meg tudtam oldani ezen a nyelven. Szerintem a határán voltam annak, hogy felvegyenek, és lehet, hogy csak azért nem sikerült, mert éppen a nyári hónapokban kerestem munkát. Végül Németországban találtam, ahol a nyelvvel sem volt nagy gond, és valahogy agilisebbek is. Németországból az álláshirdetésre a cég maga keresett meg engem, és azonnal lehetett érzékelni, hogy ez komoly dolog. Franciaországban a közvetítőnél akadoztam el folyton.

Tehát elképzelhető, hogy kihúzhattam volna, és maradhattam volna, de most már így döntöttem. Közelebb is kerültem Magyarországhoz. Ugyanakkor lehet, hogy bármikor visszamegyek, a francia tudásomat a legnagyobb komolysággal próbálom formában tartani, szinte csak franciául olvasok, nézek tévét, és hallgatok rádiót.

A mai magyar helyzetnél szerintem mindenképpen jobb külföldön lenni, legalábbis, ha elhanyagoljuk azt, hogy a rokonok és barátok Magyarországon vannak. Én nem nagyon tudok együttérezni azokkal, akiknek hiányzik a túró rudi, és hasonlók. Most komolyan, az ember mondjuk 3 évig él valahol, hát kibírja túró rudi nélkül, és inkább élvezze a helyi kajákat! Szerintem még a barátok és rokonok hiányát is el lehet viselni egy ilyen kalandért. Persze a feleség és gyerek hiánya, az húzós dolog, felettük nem ítélkezek.

Eladható szaktudással nyugaton egyszerűen annyival normálisabbak a dolgok, hogy csak azt tudom mondani, hogy akinek elege van a magyar helyzetből, és joggal lehet elege, az emigráljon! Még ha vissza is megy majd egyszer, ha jobb lesz otthon a helyzet, akkor is nagy kaland, színesíti az életét, unokáinak is mesélni fogja. Kár kihagyni. És hát reméljük, hogy azért csak jobb lesz egyszer Magyarországon a helyzet. Vége lesz a narancsuralomnak, valami normálisabb kormány jön, és lassan csak elkezdik újraépíteni ezt az országot, amelyet így elrontott a Fidesz.

Ha pedig országot kell választani, akkor szerintem, aki teheti, akinek egy kis alapja van rá, beszéli a nyelvet, és külföldre akar menni, próbálja meg Franciaországot! 

Tegnap a Phoenix TV műsorában láttam egy német dokumentumfilmet a Pussy Riot történetétől az ellenük elkezdődött tárgyalásoktól kezdve a munkatáborig. A német stáb valóban ellátogatott Oroszországba, felvételeket készített a tárgyalásról, bizonyos hozzátartozókról, támogató tüntetésekről. Továbbá, nagyon nehezen, sikerült szabadlábon lévő Pussy Riot tagokkal is riportot készíteni. Persze a szokásos álarcban, és roppant titokban.

Azt, hogy a Pussy Riot nevű női punkbanda 3 tagját Oroszországban letartóztatták egy moszkvai ortodox templomban végrehajtott akciójuk után, legtöbben ismerik. Az akció Putyin újraválasztása után történt, és ez ellen tiltakozott. Az együttes az oltár előtt egy olyan számot adott elő, amelynek fő szövege az volt, hogy "isten anyja szabadítsa meg Oroszországot Putyintól." Az "isten anyja" kifejezés bizonyára Szűz Máriára vonatkozik, és bizonyára bevett kifejezés az orosz ortodox egyházban.

Az eljárásban a vád az volt, hogy az akció keresztényellenes volt, holott bárki, aki tud, és mer gondolkodni, az látja, hogy ez a szöveg így, explicit módon egyáltalán nem vallásellenes, sőt, feltételezi, hogy Jézus isten, és egyfajta ima. Lehet mondani, hogy szokatlan, esetleg még az eretnekség vádját lehet ráhúzni valamilyen ortodox dogma alapján. Mivel ehhez nem értek, nem is spekulálok, de az, hogy ma, "Európában" valakit nem ateizmus, hanem eretnekség miatt ítéljenek el, az is abszurdum volna.

A filmben egyébként elhangzik Nagyezsda nyilatkozata, hogy nem keresztényellenes volt a szövegük, hanem Putyin-ellenes. A bíróságon is ekként védekeztek. Ha pedig egy ember egy szöveg értelmezését tekintve nyilvánosan és a bíróságon bizonyos módon nyilatkozik, akkor azt gondolom, hogy a büntetőeljárást tekintve ez azért egy kb. ötven százalékos bizonyítéknak minimum megfelel. Aztán lehet azon erőlködni, hogy a bíróság máshogy érti ezt a viszonylag egyszerű szöveget.

Persze az nyilvánvaló, hogy a Pussy Riot Putyin politikájában az egyházzal való szoros összefonódást is kritizálja. De ez így nem valláskritika, hanem politikai kritika. És az is nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben az ortodox egyház felelőssége is felvetül. Áttételesen tehát van a dologban egy bizonyos egyházkritika. De az egyház kritikája nem ugyanaz, mint a vallás vagy a hit kritikája, és ez is áttételes. Mondhatnám, álarcba bújtatott kereszténykritika. A kritikát nem a Pussy Riot, hanem a reakciók mondják ki.

A vád tehát hamis, erőltetett, politikai. Nem kell itt különösebben bizonygatnom, hogy Putyin az ő politikai kritikáján sértődött meg, és az új, erősvonalas politikája szerint keményen le is csapott rá. Nem ez az első eset, amikor Putyin brutális az ellenzékkel szemben. De ezt megírták elegen.

A film ízelítőt ad arról, hogy a nemzetközi hangulat mennyire a Pussy Riot mellett van. Megmutatják a Red Hot Chili Peppers leveleit, és Madonna moszkvai koncertjét. Bemutatják, hogy Angela Merkel Putyin jelenlétében kritizálta meg az ítéletet. Ekkora nemzetközi nyomás általában egyértelmű jelzés, és Putyin itt majdhogynem Lukasenko, Ahmedinejad, Basár el-Aszad szerepébe kerül, egy kicsit kevésbé extrém formában. Nem értem, hogy akarja ezt majd kibírni, mert elég komoly következményei lesznek. De ebbe most nem megyek bele.

Amit érdekesnek találtam a filmből, az azok a részletek, amelybe belátást nyerhetünk, és amelyek a hírekből kimaradnak. Vagy elég részletesen mutatják be Nadezsda férjét, Pjotrt, illetve lányát. A férje azért érdekes, mert filozófus, és maga is erősen aktív a politikában, különösen a per óta. A lány pedig az egész emberi oldala miatt érdekes.

Ha meggondoljuk, akkor arról van szó, hogy itt bizonyos emberek vallásos sértődése ürügyén - mert ugye ez a vád hamis - például egy anyát elszakítanak a lányától. Ha a Pussy Riot tényleg megsértette volna bizonyos hívők hitét, akkor is, micsoda beteges felfogás az, amely ezt súlyosabbnak tartja, mint azt, hogy egy kislánynak évekig hiányzik az anyja? Ha valami a kereszténység kritikája, akkor ez az.

Mert a filmben nagyon sok ortodox keresztény ember szólal meg, akik lekurvázzák a lányzenekar tagjait, 7-10 évet kérnének nekik, vagy egyenesen felakasztanák őket. Hát kérem, ez a keresztényi szeretet?!

A 3 lecsukott nő közül kettőt ítéltek el, őket 2 év munkatáborba, és Nagyezsdát el is követi a dokumentufilm a Moszkvától 500 kilométerre található poszt-kommunista lágerbe. Valóban teljesen poszt-kommunista, lehet látni a vörös csillagot, a sarlós-kalapácsos falfestményeket. A film végül is csak a kis falut tudja bemutatni, ahol a munkatábor van, illetve ott is megszólaltat embereket. Egy civilizált női nyilatkozatot hallunk, és itt hangzik el a kurvás, akasztásos vélemény is.

Ami a dolog praktikus, de általános oldalát illeti. Amit itt a film bemutat az az, hogy egy elnyomó rezsim hogyan haragítja magára a normális embereket. A Pussy Riot tagjai filozófusok, újságírók, informatikusok. Értelmiségiek tehát. Nyilván magukkal ragadják az értelmiségi réteg egy jelentős részét. Amit itt látunk az az, hogy hogy formálódik egy ellenállás. Hogy alakítja ki a rezsim a maga ellenállóit. Miképpen jutnak el emberek odáig, hogy feltegyék az életüket az ellenállásra. Hogyan kényszeríti bele a rezsim őket a szerepükbe.

Ezek az emberek úgy kommunikálnak egymással az interneten, mint amit kínaiaktól hallottam: virágnyelven. Ezek az emberek szervezkednek, sokasodnak. Ezek az emberek külföldről egyértelmű erkölcsi támogatást kapnak. Talán majd anyagit is fognak. Elkerülhetetlen, hogy Putyin rendszere ebbe belepusztuljon a végén. Ha nem Nagyezsda, majd Pjotr, ha nem Pjotr, majd a lányuk fogja megdönteni. Metaforikusan értve, mert bárki más is kerülhet a végén vezető szerepbe. Igazából nem értem, hogy a diktátorok mit remélnek. Hogy talán ők túlélik, és majd a gyerekük bukik meg?!

Félelmetes az is, hogy milyen erős a magyar párhuzam. Bár ebbe nem akarok nagyon belemenni. De az állam és egyház összefonódása, az elnyomás is hasonló. A média elfoglalása, és a sajtószabadság korlátozása is hasonló. Putyin utat mutat Orbánnak. No de ahogy az előbb írtam, ez az út csak a bukásba vezethet.