Ezt a cikket is beküldtem a Népszabadságnak és a Népszavának megjelentetésre. Még választ sem kaptam.

***

Ezen a héten volt az ún. Elysee-szerződés ötven éves évfordulója, amelyet Charles de Gaulle és Konrad Adenauer írt alá, és a háború utáni német-francia barátság megalapozója volt. Pontosabban persze akkor csak Nyugat-Németország volt az aláíró fél. Ugyanez a szerződés egy óriási lépés volt az EU történetében is, amelynek két meghatározó nagyhatalma a két ország.

Nem közvetlenül a szerződésnek, hanem az együttműködésnek a gyümölcse a kétnyelvű ARTE tv, amely már napokkal előtte a német-francia barátsággal foglalkozott, és ezen a héten is ez volt a meghatározó téma: Angela Merkellel és Francois Hollande elnökkel közvetítettek ünnepi műsort.

Franciaországból Németországba telepedett magyarként nekem ez a tévé a legkedvesebb csatornám, és a francia tudásom karbantartása érdekében szinte csak ezt nézem. Nagyon érdekes dokumentumfilmeket sugároznak, nagy hangsúllyal a két ország értékeire, és sok olyan műsort, amely tényleg összekapcsolja a két országot. Ha nem a nyelv miatt, a tartalom miatt is mindenképpen a legszínvonalasabb csatornák egyike lenne, amelyet ismerek.

A címbeli kérdésre fókuszálva leginkább a német politikáról szeretnék beszélni, és nagyon vázlatosan. Németország a 20. században az első világháborúban a túlzott erő politikáját folytatta. Az ARTE műsorában Hindenburg életrajza kapcsán láthattam erről egy részletes filmet. Az első tanulság tehát ez: az erő politikáját csak a tényleges erővel arányosan szabad alkalmazni.

Az első világháború kudarcából először ugyan tanultak, és a demokrácia útjára léptek a terjeszkedő birodalmi berendezkedés helyett. De aztán a demokrácia válságba került, és Hitler végül is egy megerőszakolt demokratikus úton került hatalomra. Ezt is bemutatta a Hindenburg film.

A második tanulság tehát ez: a bevezetett demokrácia – különösen az első időben – nagy válságokon keresztül vezethet. A németeknél nagyobb tanulópénzt egyetlen ország sem fizetett azért, mert nem voltak elég érettek a demokráciához. Hindenburg és Hitler esetében is egy olyan ember kezébe tették a hatalmat, akitől erőt reméltek, akik viszont mindketten tudottan demokrácia-ellenesek voltak. A harmadik tanulság ez, és ez triviálisan hangzik, de mégis hangsúlyozni kell, épp a magyar helyzet miatt: soha ne adjunk teljhatalmat senkinek, akármit is ígér!

A második világháborúban aztán az erő és a bosszú politikáját folytatták. Először revizionista politikát, de hamar vérszemet kapva, ezen messze túlmenő világuralmi politikát. Ebben a politikában a bűnbak-kereső, az első világháború elvesztését másokra hárító, az önkritikát elkerülő politikát. A negyedik tanulság mindezen hibák összessége.

De Németország képes volt legalább a második nagy kudarcából tanulni. A második világháború után felhagytak az erő, a bosszú, a bűnbakkereső politikával, és felnőttek a demokráciához. Érdekes módon Magyarország ugyanebben a két világháborúban Németország oldalán kétszer vesztett, és a a politikában mindent le is másolt. Egy fontos különbség, hogy nálunk a második nagy kudarc után a létező szocializmus évei következtek, és talán ez lehet az oka annak, hogy nálunk ezek a tanulságok ha le is csapódtak, hamar el lettek torzítva más hazugságok által, vagy el lettek mosva más fontos tanulságok által. Emiatt a rendszerváltás után mi sok szempontból szinte a nulláról tanultuk a demokráciát. A kérdés, amely furdalhatja oldalunkat, hogy mekkora hibát fog emiatt elkövetni még az ország, mekkora tanulópénzt kell fizetni, milyen katasztrófán kell átesnünk ahhoz, hogy a magyarok végre felnőjenek a demokráciához?!

Németország helyzete az elmúlt években ismét annyira pozitív lett, hogy a francia ismerőseimnél már azt kellett érzékelnem, hogy szerintük a németek már megint nagyhatalmi, Európa-uralmi babérokra törnek, ha nem is náci szellemben. Ez a fóbia talán túlzás, de az igaz, hogy Németország ma Európa legerősebb országa.

Az utolsó tanulság pedig pont ez: amit Németország nem ért el az erő és a bosszú politikájával azt végül pont a béke, a barátság politikájával érte el. A 21. század elejére kiderült, hogy Németország erősségének kulcsa nem az, hogy legyen Lebensraum keleten, egészen az Urálig. Revízió, területi növekedés nélkül is elérhető a gazdasági erő. És a gazdasági erő különösebb katonai parádézás nélkül is, automatikusan adja az erősek nyugodt hatalmát.

Ma, Magyarországon olyan kormányunk van, amelynek eme tanulságokról halvány, lila gőze nincs, mindegyik hibát elköveti, amelyből Németország már tanult. Persze mindegyik hibát a kis magyar valóság nagyságrendjében követi el, de ettől még azok katasztrofálisak. A jelenlegi magyar kormány erősebbnek kíván látszani, mint amilyen erős, akárcsak La Fontaine felfuvalkodó békája. A jelenlegi magyar kormány mindig külső okokban keresi a hibát, és nem ismeri az önkritikát. A revíziónak, a rasszizmusnak is teret adnak. A jelenlegi magyar kormány gazdasági erő nélkül játssza a nagyot, sőt, egyre romló gazdaság közepette. A mai magyar kormány akaratból és képzetből akarta megteremteni a gazdasági fejlődést, pedig mint láttuk, a sorrend fordított: a már létező gazdasági erő az, amely politikai súlyt hoz egy országnak.

Az ARTE tévé műsoraiban az is jó, hogy szalonképes, kiegyensúlyozott történelmi dokumentumfilmeket kell sugározniuk, hiszen a nézők mindkét országból kerülnek ki. Nem mintha a német nagy tévékben olyan elfogultság lenne, mint egyes magyar tévékben. Mint említettem, a németek tanultak, és elképzelhetetlen, hogy jelentős tévében akár csak kicsit is rasszista vagy revizionista gondolatok, vagy Hitlert, Hindenburgot vagy hasonló személyeket mosdató filmek kerüljenek vetítésre. De ha ezek más tévékben elő is fordulnának, a közös tévében mindenképpen több biztosítékot kapunk a kiegyensúlyozottságra. Francia nézőknek nem lehet leadni egy Hindenburgot dicsőítő filmet. Ugyanakkor a német nézőknek jogosan megtett gesztus például a versailles-i szerződés negatív szerepének elismerése a második világháborúhoz vezető úton.

Tanulhatnánk tehát egész konkrétat is az említett ARTE tévéből. Miért nem tud a magyar kormány a környező országokkal hasonló csatornákat létrehozni? Olyat, amelyik kétnyelvű, amelyik országos, amelynek olyan anyagi hátteret adnak, hogy igényes műsorokat tudjanak készíteni. Olyan dokumentumfilmeket, amely bemutatja a két országnak egymás történelmét, kulturális és természeti értékeit. Olyat, amely megértést, empátiát, barátságot hoz létre, és amelynek gyümölcse lehet a nagyobb gazdasági együttműködés, jelentősebb turizmus, és ezzel hozzájárul a két ország felemelkedéséhez. Ez például az, amit egy az országot megváltani kívánó kormány megtehetne a jövőért.