Ennek önmagában nem volt sok értelme. Vagyis az értelme az volt, hogy volt. Egy Balog Zoltán feat. Hoffmann Rózsa sajtótájékoztatóra azért elmennek a fő médiaorgánumok, ki tudja, hátha most mondanak valami újat. Ez ugyebár rendre elmarad, vagy legalábbis pozitív irányba, de az ő személyük és pozíciójuk van olyan súlyú, hogy minden megszólalásukat csillió kamera vegye. Ugyanez a Hallgatói Hálózat és más(?) diákszervezetek aktivistáira nem feltétlen igaz. Már csak azért se, mert amíg az országban a helyzet nem változik, addig ők se fognak tudni új tartalmat hozni. Az ő erejük nem a felkent hatalmukban van, hanem a mozgósítóerejükben és állandó jelenlétükben. Hogy most mit mondtak, igazából érdektelen, legalábbis abból a szempontból, hogy látatlanban is ki lehet találni. Esetleg csak az indulat volt most bennük túl sok, ami visszájára fordíthatja a feléjük táplált szimpátiát. (Szó ami szó, a bullshitező fiatalember stílusa tényleg elég gáz, már elnézést. De a lány nagyon felkészült és aranyos, neki rá kéne állnia akár főállásban erre az érdekérvényesítő vonalra.) Viszont annyiban tényleg jogos, hogy egy konferencián elvárható az előadótól, hogy utána lelkesen várja a kérdéseket, főleg, ha ezt előtte meg is ígérte.
(A jelenlévők mondatait Hó Márton öltötte húrok közé.)
Ez pedig már kiválóan tükrözi a kormányoldal politikai hozzáállását: egyrészt ennyit az ígéretekről, másrészt meg csak akkor tudnak erősek és nagyok lenni, ha nem áll velük szemben ellenpólus, és a hallgatóság is az ő híveikkel van tele. És ezt a diákaktivisták is tudhatták volna: aki beül meghallgatni egy Hoffmann Rózsát, urambocsá' még egy Balog Zoltánt is, tapsra kész tenyérrel, az bizony nem azért van, mert ő akar lenni a konferencia belső ellenzéke. Mint a hölgy és az úr (utóbbi állítólag Nógrádsáp fideszes polgármesere, és ténlyeg), akik jól megmondták a fiataloknak, hogy menjenek haza, hiszen csak diákok, tehát az oktatáshoz semmi közük. (Arra meg gondolni se merek, hogy a derék politikai munkatársak jó előre gondoskodtak is a nézőtér összetételéről. Különben senkinek nem feltűnő, hogy egy oktatási konferencián nem ülnek bent tanulók? Legalább a helyi Fidelitast megint elhívhatták volna, csak a látszat kedvéért - de hogy ennyire nem gondolják a tanulókat az oktatás szereplőjének, hogy erre még csak nem is gondoltak, hát ez elég tragikus.)
Szóval azt a diákok se gondolhatták komolyan, hogy valaki pont ott és pont tőlük fog másképp meggyőződni. A lényeg maga a jelenlét, a présance. A kormánytagok kezében ott az állami hatalom, no és a pódium, ahol azt mondanak, amit nem szégyellnek. (Ha Hoffmann Rózsa bejelenti, hogy holnap minden tizedik egyetemistát tarkón lőnek, az odarendelt közönség arra is gond nélkül vastapsol.) A diákság egy ilyen poroszos iskola- és államrendszerben csak akkor tudja a hangját hallatni, ha "túl gyakran szól a dal és túl hangos", ahogy a Piramis is megdalolta '79-ben. Szomorú és sajnálatos, hogy ez így van, és nyilván nekik (mármint a diákaktivistáknak) sem kényelmes mindig kínos helyzetbe hozni magukat és minden jelenlévőt. De amíg a kormányzatnak - mint az EMMI neve is mutatja - az ember csak egy erőforrrás, és hazánk jelenlegi vezetői önmagukat képzelik az isteni örök igazság hivatásos grállovagjainak, addig nincs más választás, mint néha - csupán emlékeztető gyanánt - jól rajtuk ütni.
"Vannak, akik gyűlölik, ahogy élek,
ellenem mindent megtennének.
Ne engedd, hogy így legyen:
segíts, hogy hangosabb legyen az ének!"
