Az emberek felé forduló elnököt beiktató új rendszer olyan új emberpolitikáért kiált, amely rátalál a természetesen jó útra. Azáltal, hogy a fordulat útját a nemzeti érdek és az emberek akarata határozza meg, elérkeztünk a társadalom és a politika végéhez. A fideszes vezetők fejében és nyelvében élő modell szerint a helyes irány megtartásához az emberek új rendszerének pusztán odafigyelésre van szüksége.

A Fidesz társadalomképe a gazdaságpolitikához hasonlóan a konzervatív, a poszt-kommunista és a populista elemek torz keverékeként rajzolható meg. A konzervatív elemet a jólét helyett a munkát, valamint az emancipáció helyett a jó (nemzeti és keresztény) középosztályt abszolút értékké emelő axiómák jelentik. Amíg előbbi lényegét illetően az 1970-es évek végén divatba jött thatcher-i irány, utóbbi esetben sokkal inkább a tradicionalizmus igazít el.

A munkaközpontú társadalom (workfare) egyik kiindulópontja szerint csak akkor válhat valaki tagjává a társadalomnak, ha képes önálló egzisztenciát fenntartatni. A másik alapvetés szerint erre mindenki képes, aki dolgozni akar. Ilyen formán a társadalom egy jó és egy diszfunkcionális csoportra oszlik. Utóbbit az általuk elérhető erőforrások megvonásával kell arra kényszeríteni, hogy dolgozzanak, a fennmaradó és a funkció nélküliségből következő devianciát pedig rendőri úton és a büntetés-végrehajtáson keresztül kell eltüntetni. Ez az ideológia tagadja a strukturális hátrányok, a hátrányos helyzet és a kirekesztődés létét, ezáltal lehet a kudarc egyéni felelősség, káros deviancia, amelyet rendszerszinten szükséges büntetni.

Magyarországon a workfare-elv politikai túlsúlya egybeesett a cigánykérdésben lezajlott paradigmaváltással. 2009 elején minden politikai erő deklarálta, hogy elfogadja a cigányságnak deviáns osztályként való megjelölését. A parlamenti választásokra készülve és a Jobbik sikere által inspirálva a Fidesz és az MSZP igyekezett minél hitelesebb workfare álláspontot felvenni. Az Út a munkához program ebben az értelemben egyben az MSZP útját jelölte ki a társadalmi konzervativizmus felé.

A hazai közgondolkodás egyik legkomolyabb hiányossága, hogy nem látja be a fenti elv és a humánerőforrás központú ösztönző rendszerek közötti paradigmatikus különbséget és eltéréseket. Egyrészt az Indiában, és Bangladesben sikerrel alkalmazott mikrohitel, illetve a brit szegényellenes programok az erőforrások közösségi, horizontális szintjére koncentrálnak, másrészt nem a társadalmi többség ellenséges nézeteinek kormányzati leképezését célozzák. Harmadrészt, a nem-állami szereplők, a célcsoport és az állam közötti viszony sokkal összetettebb mintsem az állami transzferek megvonásának és feltételekhez kötésének új gyakorlata feltételezi.

                Ezzel egy időben észre kell vennünk, hogy a munkaközpontú társadalom ideológiájából rövid és egyenes út vezet a radikális jobboldali populizmus egyik kulcsfontosságú dogmájához, a jóléti sovinizmushoz. Ennek értelmében a jók közösségének tagjait számos olyan állami transzfer illeti meg, amelyből a közösségen kívülieket, illetve a bűnös közösségek tagjait ki kell zárni. A magyar kontextusban ez azt jelenti, hogy a nem okoz disszonanciát, ha a családi pótlék korlátozásának szükségességéről beszélő Soltész Miklós után a magyar faj cigánysággal szembeni védelmének kötelezettségéről beszélő monoki Szepessy Zsolt következik az ECHO Tv-n, a Magyar Nemzet lapjain, vagy éppen a parlamentben.

                A faji megfontolásokkal szoros kapcsolatban áll (a természetesen kisiklott) rendszerváltás után rögtön kormánypolitikává emelkedő nemzeti középosztály kérdése. A Fidesz-KDNP ideológia szerint a csoport ugyanis az a megtartó erő, amelynek tagjai tudják, hogy a megfelelő egzisztencia mellett létrejövő házasságokban négy gyermeket kell vállalni, akik közül egy a nemzetért, egy az egyházért születik. Felhalmozni, vállalkozni (lásd matolcsyzmus) és fogyasztani tehát ennek az osztálynak kell, az államfő társadalmi küldetése, hogy önmaga alapját, a hagyományt Trianon és a Szentkorona-szuverenitás és az áprilisi forradalom kultuszát egyaránt ápolni képes nemzeti-keresztény középosztályt megteremtse.

A Fidesz képtelen elfogadni, hogy ez a vízió nem csak az eredeti céljait nem képes elérni, de a XX. század után ismételten darabokra szedheti és maga alá temetheti a magyar társadalmat. Az oly sokszor hivatkozott jó kormányzás a Fidesz komoly szakértőinek nézeteivel ellentétben nem a megfelelően előállított közvélemény-kutatások eredményének megfelelő törvények dömpingjében merül ki. A kormányzás felelőssége éppen abban áll, hogy a demokratikus köztársaság társadalma akkor sem válhat egy kisebbség zsarnokságává, ha a NENYI és a kinyilatkozatásra váró alkotmány értelmében az emberek egy ilyen rendszer kiépítésére hatalmazták fel Orbán Viktort és a néppel szövetséges nemzeti középosztály kormányát.