Ez a kinyilatkoztatások kora, nem a vitáé. Áprilisban vezérünk sok évtizedes harc után győzelemre vezette a néppel szövetséges nemzeti középosztályt. Ahogy 1945 helyett 1948, most 1989 helyett 2010 a nép és a párt győzelmének hivatalos dátuma. Amint a Viktor-in-parliament legutóbbi kivételes alkalmakor megtudtuk, az új rendszerben a tagság kötelezően választható. Az 56. óta is eltelt néhány nap, egyre erősebb késztetést érzek arra, hogy megindokoljam, miért nem hajlok meg az új rendszer építésének láttán.

 

A válaszadáshoz a Hír és ECHO TV, valamint a helyi médiumok által továbbra is precízen működő propaganda által „törvényhozási láznak” titulált folyamatból három aspektust érdemes körbejárni. Elsőként vitatom, a „matolcsyzmus” életképességét, a második részben az újraelosztás céljait és társadalomképét, végül írok az építendő népi-nemzeti demokrácia demokratikus mivoltáról is.

Az első kérdés persze az, hogy mennyiben beszélhetünk szakpolitikáról, ha mindent a rezsimépítés keretében kell látnunk. A kormányzat valóságmenedzsmentjének fejében ugyanis nincs másról szó, mint a nép akaratának, vagyis az eredendő jónak a határozott és keménykezű végrehajtásáról. A felhatalmazáson kívül ezen gondolatmenet szerint nincs szükség másra, illetve a felhatalmazásnak nem lehetnek korlátai sem. Ebből az is következik, hogy ha nem vesszük komolyan a szakpolitikák létét, akkor akaratlanul is csatlakozunk az egyetlen létező és egyben végső megoldás orbáni béklyójához.

 

 

Orbán Viktort a részletkérdésekkel hagyjuk, ő a „politikai irányt” határozza meg. A gazdaságpolitika a Fidesznél időről-időre azonossá válik Matolcsy György közgazdaságtanával. (A hatást sok más mellett jelzi, hogy Nemzetgazdasági Miniszter Úr 1981-ben, a holdingokról írt doktoriját Kósa Polgármester Úr és a többiek is lelkesen alkalmazzák).

A 29 pontnak és salátatörvénynek is elkeresztelt intézkedésekből, a Széchenyi-terv újrafogalmazásából, valamint az IMF-vitából mindenesetre kirajzolódnak az alapelemek. A gazdaság a vállalkozással egyenértékű, a gazdaságpolitikát a vállalkozók érdekei mentén kell alakítani, hiszen ők képezik azt az osztályt, amely majd foglalkoztat, vagyis minden problémát megold. A 10%-os társasági adó és a 16%-os szja adóparadicsomot hivatott teremteni, amelyben a kitörési pontokat a kormány segítségével felismerő vállalkozó mindenféle munkahelyet teremthet a vállalkozásra képtelen szimpla fogyasztók számára. A kitörési pontok az évek során módosultak, állandó eleme azonban a minden erőfeszítés ellenére veszteséges gyógyfürdőépítés, a jellemzően szezonális turizmus és az állambácsira támaszkodó építkezési programok. A matolcsyzmusban nem fontosan a hatástanulmányok, a számok nem zavarják a miniszter urat, így azt nem lehet tudni, hogy a tavaly 400 milliárdos társasági adóbevételből mennyi esne ki, illetve mennyivel járul ez az intézkedés jobban hozzá a munkaerőpiac erősítéséhez, mint egy járulékcsökkentés. Egyszerűen fel kell tételeznünk azt is, hogy majd a jövedelmet a kicsik nem nyelik le, s persze a fenntarthatóság kommunikálhatósága érdekében azt is, hogy a vitatott Laffer-görbe nálunk majd működni fog és a csökkenő adók több bevételt hoznak.   

 A költségvetés ebben a szisztémában másodlagos, alárendelt ügynek minősül, de annyi elmondható, hogy ha növekedés nincs, akkor a csökkenő költségvetési bevételeket a nagyon-nagyon hatékony államnak, kötvénykibocsátásnak és kimondatlanul az adórendszer átalány és regresszív jellegéből következően az alacsony jövedelmeknél keletkező többletbevételnek kell ellensúlyoznia. Ez eddig csak annyiban különbözik például a tengerentúlon évtizedek óta elhangzó republikánus, vagyis neokonzervatív érveléstől, hogy az állami ösztönzés multiplikáló hatásába vetett bizalma határtalan.

Az első komplikációt a népérdek dogmája jelenti. A minimálbért a kommunikáció érdekében a neoliberális elvek ellenére emelni kell, ha mindenki adózik. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez egyébként több ezer munkahellyel kevesebbet jelent (lásd magyar textilipar „megfogyatkozása” a 2001-es minimálbér-emelés után). A kisvállalkozókat segítő forrásokhoz szükséges bevételt a gonosz pénzemberektől (a Lex Járai hatálya alá nem tartozó élősködőktől) kell összeszedni még akkor is, ha ez megint csak az eredeti célok ellen hat. Végül pedig fel kell lázadni a nemzetközi pénztőke urai ellen akkor is, ha ez a bankadó mértékét meghaladó veszteséget jelent az adósságpiacon. Ezt a ballib propaganda, ahová ugye mi is tartozunk, populizmusnak hívja.

A második bonyodalmat poszt-kommunizmusnak is hívhatnánk, ha ez nem ért volna véget az 56. napon. Az új gazdasági mechanizmusban a jogállam másodlagos díszlet, pont elég, ha el tudjuk játszani, hogy van. Meg kell ugyanis tartani azt az elvet, miszerint a magyar rendkívül élelmes, ha hagyják. Így aztán lehet pálinkát főzni akkor is, ha ez rontja hungarikumunk minőségét és ezzel piacát. Lehet adómentesen és persze szerződéses védelem nélkül cselédmunkát végezni vagy éppen fusizni akkor is, ha ezt eddig fekete foglalkoztatásnak hívtuk.

Harmadrészt a gazdaságpolitika a Tőke alapján bízik abban, hogy a sok kinevelt kishalat a gondosan őrzött jó nagyhalak el tuják nyelni. A matolcsyzmus nemcsak neokonzervatív, populista és kádári, de jelentős részben a lexjárais elit érdekeit szolgálja, vagyis vállalhatatlanul csúnya.