Május 23-án tartották az önkényuralmi rendszerek áldozatainak emléknapját. Minden rendszer áldozatainak megvan a maga emléknapja, nem is egy (bár a a helyes, ha minden nap emlékezünk), de ez a nap azért különleges, mert nem téve különbséget a rendszerek jellege között, minden ártatlanul, politikai okokból elhurcolt, megkínzott, meggyilkolt, bebörtönzött, vagy bármilyen formában szenvedett polgártársunkról egyformán megemlékezünk. Sőt ezt az európai emléknapot éppen a magyar uniós elnökségnek sikerült bevezettetnie - ám a hivatalos magyar állami megemlékezés ehhez képest mégis kissé felemásra sikerült. Idézet a Fidesz közleményéből:

"Rétvári Bence ezt követően újságírók előtt arról beszélt, hogy a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja az első, amely egyszerre emlékezik meg a holokauszt és a kommunizmus áldozatairól. Magyarország és az egész közép-európai térség számára azért volt fontos ennek az emléknapnak az európai elfogadása, hiszen azt a fajta kettős mércét csökkenti, amelyet sokszor tapasztalni. Azt, hogy "valahogy azoknak az áldozatoknak az emléke halványabb, akiket a kommunista rendszer gyötört meg" - mondta."

Haloványabb - kikéhez képest? Végre van egy nap, amikor mindkét diktatúra áldozatairól egyszerre emélklezünk meg, és Rétvári Bence első dolga, hogy ezt a két emlékezetet szembeállítja egymással?! Az államtitkár a bolsevizmus (ami csak a félművelteknek kommunizmus) áldozatairól kiemelten emlékezik meg, a holokauszt csak a "futottak még" kategóriába fér bele - kicsit még meg is rója, hogy szerinte amiatt jut kevesebb emlékezet a neki kedvesebb tragédiának. (Az idézett közleményben a bolsevizmusra másfélszer annyi az utalás, mint a holokausztra, ráadásul előbbit többször említik külön is, utóbbit csak az előbbivel párban. A mellékelt fényképen pedig csak a kivágott vörös csillag és a "kommunista terror" szerepel jól láthatóan, a nyilaskeresztes márványtábla belesimul a háttérbe.)

Az államtitkár által emlegetett egyenlőtlenség még lehetne igaz, főleg európai szinten, ugyanis ahol a szóban forgó két totális diktatúra közül legfeljebb csak az egyikkel találkoztak személyesen, ott a másik valóban nem épült, nem épülhetett be a nemzeti kollektív emlékezetbe. Mint ahogy Magyarországon is csak kevesen emlékeznek meg az észak-amerikai, ruandai, chilei, koreai és egyéb népirtásokról, és nem árt, ha valaki ezekről is szól néha. (Nyugaton ezzel szemben az antifasiszta ellenállókról szokás megemlékezni, amely szokást nálunk a rendszerváltás után nagyon csúnyán elsorvasztottak. Mi is van azzal a kettős mércével?) Ám minálunk mindkét (vagy még több) diktatúrának megvannak a maga emléknapjai, tévében, rádióban, iskolában, nagyon helyesen. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy a két emlékezet nincs egymással megfelelő arányban (pláne ha az a valaki pont a megemlékezéssel megbízott államtitkár), akkor megpróbálhatja normalizálni a helyzetet - például úgy, hogy példát mutat: hogyan kell valóban ugyanolyan arányban megemlékezni mindkettőről, és nem kezdi el az eddigi, valós vagy vélt egyensúlytalanságot kompenzálni azzal, hogy mostantól a mérleget szándékosan a másik irányba dönti. Főleg nem azon az emléknapon, amit az egyenlő megemlékezésre hoztak létre.