Olvasom az újságban, ahogy Megyesi Gusztáv kifigurázza azt a törvényt, és lassan elterjedő gyakorlatot, hogy a szociális segélyekért bizonyos, igencsak magánügynek számító dolgokat ellenőrizhessenek az önkormányzatok. Megyesi szépen szembesíti a polgármestereket és képviselőket, hogy ha ők a segély fejében mások fehérneműit akarják ellenőrizni, akkor már sokkal inkább jogos az, hogy mi akarjuk rajtuk számon kérni a tisztaságot. Elvégre ha a segélyezettől ez elvárható (ami vitatható), akkor a képviselőktől, polgármesterektől ezerszer inkább.

Egy másik kérdés, amiről több cikket is lehet olvasni most, az a Melegfelvonulás. Még mindig vita tárgya, hogy mihez van joguk, hogy provokálhatnak-e vagy sem, hogy jó-e ez így, vagy sem.  Ezt a két hírt szeretném összekötni és alaposabban körbejárni az erkölcsi nácizmus jelenségeit.

Konzervatív, jobboldali gondolkodók, vagy nem gondolkodók megpróbálhatják, és tudom, sokszor meg is próbálják a dolgot úgy beállítani, mintha itt csak két lehetőség volna: az egyik az egy olyan fajta erkölcsi és ízlésdiktatúra, amely nem csak azt mondja, hogy egy igaz erkölcs és ízlés van, hanem azt is, hogy az államnak kötelessége és joga is ilyen szinten számon kérni azt az egy igazságot az állampolgáraitól. A másik oldalon pedig a szélsőséges liberalizmus, sőt, libertianizmus, anarchizmus, erkölcsi nihilizmus, totális relativizmus, amely szerint mindent szabad (anything goes), és minden mindegy.

Ezt a hibás érvelést hamis dilemmának nevezik, hiszen a konzervatívok megpróbálják úgy beállítani a dolgokat, hogy "aki nincs velünk, az a totális anarchia mellett van". Tekinthető ez egyben szalmabáb érvelésnek is. Úgy is hibás. Nem kell ebbe a csapdába beleesnünk, nyugodtan mondhatjuk, hogy van köztes út is. Elméleti szempontból nem is egy alternatíva van, hanem egészen sok.

Ha azonban az államberendezkedést tekintjük, akkor létezik a megoldásnak egy nagyon frappáns, klasszikus (kicsit pontatlan) megfogalmazása, mégpedig az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában, melyet még a Francia Forradalomban fogadtak el, 1789-ben. Szóval ehhez képest igazán szégyenletes, hogy Magyarországon ma még mindig erről szól a kulturkampf:

IV. A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt. Az egyes ember természetes jogainak gyakorlása tehát más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyane jogok élvezetét biztosítják; s e korlátokat a törvény határozhatja meg.

Ez egy nagyon fontos alapelv. Természetesen kicsit finomíthatjuk, mert ugye azok a korlátok nem ennyire feketék és fehérek: a szabadságjogaim gyakorlása kevesebb, vagy több problémát jelenthet embertársaimnak, tehát van itt egyfajta fokozatosság, és a Parlamentnek a törvényekben azt kell megragadniuk, hogy hol van az a fok, ahol már nagyobb a társadalom kára, ha megengedi az egyénnek azt, amit akar, mint az egyén kára, ha tiltják. Ezt sokszor nehéz megállapítani, nem is igazán lehet objektíven, ezért szavazás kérdése, és a Parlamentnek a többség ízlését kellene tükröznie.

A fokozatosságra jó példa a Melegfelvonulás: társadalmunk egy igen jelentős része elfogadja, hogy a homoszexuálisoknak joguk van annak lenni, amik, és olyan szexuális életet élni, amilyet akarnak. Vannak itt olyan hatások, amelyek társadalmi szinten jelentkeznek: a demográfiai kérdés például, amelyben a homoszexualitás egy epszilonnyi kis hatást gyakorol (lényegtelen hatást). Vagy mondjuk az, hogy a homoszexualitás eltűrése azt jelenti, hogy bizonyos eséllyel az ember saját gyerekei is válhatnak homoszexuálissá (kérdés, hogy növekszik-e ez az esély). De akárhogy is, a társadalom egy jelentős része elismeri, hogy ezek a hatások jóval jelentéktelenebbek, mint az egyén szexuális szabadsága. Mert végül is olyan hú de nagy baja attól senkinek nem lesz, ha két férfi vagy két nő lefekszik egymással.

Igen ám, de amikor felvonulnak, akkor már páran megdőlni látják a mérleget. Mert akkor a melegek már provokálnak. Számomra érthetetlen ez a dolog, hiszen a Melegfelvonulás a városnak igencsak kis részét foglalja el, tehát még mindig elég nagy részen élheti ki az ember azon szabadságát, hogy ne lásson melegfelvonulást. Világos tehát, hogy még mindig a homoszexuálisok felvonulási joga az erősebb, és nem a homofóbok elkerülési joga, mert ez utóbbival tudnak élni. Nem kötelező odamenni. De térjünk vissza az általános gondolatmenetre!

A demokratikus jogállam megkülönböztet olyan dolgokat, amelyeknél a közérdek olyan erős, hogy tiltani kell, például ilyen a lopás, gyilkosság. A legtöbb erkölcsi kérdés azonban nem ilyen, és az állam nem szól bele, mert magánügy. Emellett azonban még nagyon sok lehetőség van, sok embernek sokféle nézete lehet. Gondolhatja valaki azt, hogy ezekben a kérdésekben, vagy bizonyos részükben van valamilyen abszolút erkölcs, amit hirdetni lehet, csak nem az állam dolga ezt kényszeríteni. Ilyen lenne például egy jogállami, keresztény ideológia, amely létezik nyugaton.

Magyarországon sajnos kevésbé jellemző. Például Bolberitz Pál a "Hit és Tudomány" című könyvében, a 48. oldalon nagyon szép példáját mutatja annak a fajta kereszténységnek, amely nem ilyen toleráns, amely a saját etikai rendszerét abszolútnak tartja, és amely az államtól még azt is várja, hogy ezt keresztül vigye. Ő nem érti meg a jogállam eme kifinomult, szabályozott, fokozatos felépítését, amely megkülönböztet közérdeket és magánügyet, amely megkülönböztet jogot és erkölcsöt.

Ő a hamis dilemma csapdájába esik, azt hiszi, hogy ha az állam nem ír elő mindenkinek mindent, vagy ha nincs abszolút erkölcs, akkor csak anarchia lehet. És ő lenne a magyar kereszténység egyik vezéralakja: a Szent István Akadémia elnöke. Hát, ilyen ez a magyar provincializmus.

De lehet valaki liberális,  és még sem kell anarchistának lennie. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az ilyen erkölcsi kérdésekben különféle hagyományok alakulnak ki, és a gyerekeket a szüleik, majd tanáraik különféle hagyományok szerint nevelik. Majd, amikor felnőnek, akkor a család, a rokonok, a barátok továbbra is különféleképpen lehetnek hatással az illetőre. Ha az ember nagyon elüt a többségi ízléstől, akkor legfeljebb többen "nézik ki". Aztán vagy vállalja, vagy meghajlik. Mindkettőre szükség van különféle esetekben, és eme játék az, amely szabályozza a társadalom plurális, de részben konszenzusos erkölcsének finom szálait. Íme egy olyan példa, ahol a társadalmi nyomásnak én inkább megfelelnék, általában nekem ilyenért nem is kell szólni. Ehhez pedig nincs szükség állami vagy egyházi ízlésdiktatúrára.

Nemrég a ZDF-en láttam egy hírt arról, hogy egy család Németországban a házát és a kertjét szemetesnek használta. Valamiért lusták voltak kivinni a szemetet, mindenféle dolgokat a kertben tartottak, többek között több autót is. A szomszédokat ez persze zavarta. Szóltak az önkormányzatnak, akik szóltak a családnak, de mivel azok nem tettek semmit, utána széttárták a karjukat, hogy nem tudnak mit tenni. Az autókra adót és biztosítást fizettek. A szemétben étel nem volt, járványveszély tehát nem állt fenn. Ezek után az önkormányzat mit tehet? Semmit.

Nincs jobb megoldás ebben a kérdésben, minthogy a társadalom többségi ízlése formálja az egyéni ízléseket, de az egyéneknek joguk van ellen is állni. Nem kötelező mindenkinek meghajlania a tömeg nyomása előtt. A fenti esetben az illetőknek elég büntetés társai megvetése, és ennek el is kellene rendeznie a dolgot. Sok esetben egyébként az emberek pont azért várják az államtól a megoldást, mert viszont maguk gyávák nyomást gyakorolni.

Most láttam egy filmet Arthur Rimbaud életéről, aki életének egy bizonyos szakaszában nem mosakodott, nagyjából homelessként élt Párizsban Verlaine-nel. Nem csupán a mosakodásban ütött el a társadalmi normáktól, és itt megint kapcsolódunk a melegfelvonuláshoz. Ritka az olyan ember, aki a társadalmi nyomásnak ellenáll, de van, amikor tudatosan, makacsul teszi ezt. És olyan is lehet, hogy egy ilyen ember történetesen nagy művész, és a makacssága hozzátartozik ehhez.

Bizonyos fokon mindenképpen baj volna, ha a társadalmat erkölcsileg és ízlésileg teljesen homogenizálná a diktatúra, a politikusok, az önkormányzatok, a tanárok, stb. Hogy piszkos emberekre szükség van-e, az például Rimbaud kapcsán jó kérdés. De hogy különféle emberekre biztosan "szükség van" ízlés szempontjából, ez aligha lehet kérdés. Bolberitz Pál például a 89. oldalon kénytelen a nem konzervatív művészek, írók teljes csoportját, azaz a művészet legnagyobb részét elítélni (Rimbaud például tutira bele esne a célcsoportba), mert nem felel meg az ő sajátságos erkölcsének.

És az ez ízlésdiktatúra a világ kultúrájának nagy részétől fosztaná meg a világot, mert az erkölcsi abszolutizmus nevében elítélné azt, sőt, ha sikert érnének el, talán meg se születnének ezek a különféle értékek. Társadalmunk egyhangú, unalmas lenne. Például egy "óriási, katolikus szerzetesrend". N.B. bizonyos ateista érvelések szerint a mennyország, ha létezne is, olyan egyhangú lenne, hogy Isten meghalna unalmában. Bizonyos hívő nézetek szerint Isten pont azért teremtette meg az embert szabad akarattal, mert unatkozott.

Nézzük egy kicsit máshonnan a kérdést! Arról van-e szó, hogy én magam azon jogomat féltem, hogy ne fürödjek, vagy piszkos ruhát vegyek fel? Nem. Egyrészt azért, mert nem vagyok segélyezett, másrészt pedig napjában kétszer szoktam zuhanyozni, roppant kényes vagyok erre, és például ha csak beleizzadok nyáron a pólóba, akkor akár nap közben is szeretem lecserélni, illetve pluszban zuhanyozni. Hasonlóképpen, homoszexuális sem vagyok, nem azért védem a jogaikat.

Amiről itt szó van, az az ELV védelme. Ugyanis, először is, a Parlamentnek nincs módja arra, hogy minden ízlésbeli kérdésben a többség véleményét felmérje, képviselje, és keresztül vigye. Tehát nem lehetséges olyan megoldás, hogy törvény mondja ki azt, hogy az önkormányzatok a tisztaságot ellenőrizhetik, mert a többség szerint ez pozitív érték, de azt, hogy rend van-e az íróasztalon már nem, mert a többségnek az íróasztala ugyanúgy rendetlen (részben az enyém is). A törvény ennél jóval általánosabb, és az önkormányzaton múlik, mit ellenőriz. A törvény lehetőséget ad arra, hogy a polgármester, ha kedve tartja, majd az íróasztalt is ellenőrizze, sőt, mondjuk azt is előírhassa, hogy legyen muskátli az erkélyen. Azt meg kifejezetten, nem szeretem. Tehát a polgármesterek ízlésdiktatúrájának szolgáltat ki a törvény, még csak nem is a többség diktatúrájának.

Lehetőséget ad az ilyen törvény arra is, hogy mondjuk az ellenőrök meglássák, hogy valakinek például Népszabadság van az íróasztalán, és ezért vonják meg a segélyt. Akár nyíltan, akár burkoltan. És a jobboldali szavazók se röhögjenek, mert eljöhet az az idő is, illetve van pár olyan önkormányzat is, ahol a Magyar Nemzet olvasása lehet az ürügy! A kisebbségek eszetlen elnyomásával ez a baj: mindenki lehet kisebbség valamilyen szempontból, vagy válhat azzá, ahogy változnak az idők. Ezért kell a kisebbségek és a magánügyeket általánosan, elvből védeni.

A lakásellenőrzés és a melegfelvonulás azért is kapcsolódik egymáshoz, mert az ellenőrzésnél olyan dolog is kiderülhet, minthogy az illető homoszexuális. Ez pedig a magánügye, illetve, ha emiatt éri megkülönböztetés, az diszkrimináció. Nehéz volna ezt elkerülni, ha ilyen kapukat tárunk ki szükségtelenül a diszkrimináció előtt: olyan alkalmakat, amikor ember legyen a talpán, aki elkerüli, aki még tudat alatt sem döntene diszkriminatív módon.

Aki úgy gondolkodik, hogy "nem engem támadnak, ez a konkrét intézkedés jó", és emiatt elfogadja, elvtől függetlenül, az majd koppan később. Képzeljük el, hogy egy diktátor azon emberek magánvagyonát elkobozza, akiknek a vezetékneve P betűvel kezdődik (P-betűsök R-rel képzeljék el!). A vagyont pedig szétosztja mások között. A legtöbb ember nem P-betűs (R-betűs), tehát jól jár ezzel. Támogathatná a magánvagyon elkobzásának konkrét intézkedését. No de mi van a magánvagyon védelmének elvével? És mi van, ha majd ő kerül sorra? Ki védi meg őt? Csakis a magánvagyon általános védelmének elve az, amely mindenkit hatásosan megvéd. És hasonlóan, a magánügyek kérdésének elve az, amely hatásosan mindenkit megvéd. Mert ha ezt feladjuk, akkor előbb-utóbb olyat fognak külön-külön előírni nekünk, amely előírások együtt minden egyes embernek rossz.

Ezért fontos a Melegfelvonulás jogát védeni a heteroszexuális embereknek is. Vannak, akik azt mondják, hogy nem kellene felvonulni, mert provokatív. De szerintem pontosan ezért fontos ez a felvonulás. És legyen is provokatív! A homofób embereknek meg kell ugyanis tanulniuk azt, hogy uralkodjanak magukon! Meg kell tanulniuk, hogy vannak más emberek, azt is, hogy vannak jogaik, azt is, hogy időnként övék a város egy utcája, és azt is, hogy ezen ne háborodjanak fel! Azt is, hogy ha valami nem tetszik, van, amikor el kell fogadni. És végül azt is, hogy ha nagyon nem tetszik, el lehet kerülni. De leginkább nem elkerülni kellene, hanem megérteni, hogy ők is egy kisebbség, és mindenki lehet kisebbség.

Martin Niemöller német teológusnak van egy ide vonatkozó, ismert idézete:

Mikor a nácik elvitték a kommunistákat csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.

Nos, ne hagyjuk, hogy az erkölcsi nácik elvigyék a többieket!