A tegnap jelent meg a nol.hu-n egy írás, mely a Gömbös Gyula miniszterelnök ténykedését vesz górcső alá. Mindenféle párhuzam a véletlen műve… bár a jövőt tekintve csak annyit tudok mondani a Gömbös szobor se sokáig maradt meg.
Az új miniszterelnök már hivatalba lépésekor sietett megígérni, hogy kormánya „gyorsvonati sebességgel” fogja megoldani a problémákat, fontossági sorrendben. Ennek megfelelően a Pesti Hírlap már 1932. október 27-én közölhette, hogy a miniszterelnök szükségesnek tartja, hogy a „nemzeti" jelző jobban kifejezésre jusson”
Ezzel nem is maradt adós: pár hónap alatt a köztudatra zúdult a nemzeti öncélúság, a nemzeti megerősödés, a nemzeti munkaterv, a nemzeti közvélemény, a nemzeti közakarat, a nemzeti termelés, a nemzeti ideák, a nemzeti közösség, a nemzeti lét, a nemzeti alap, a nemzeti egység, a nemzeti újjáépítés, a nemzeti becsület, a nemzeti típus, a nemzeti örökkévalóság, a nemzeti hivatás, a nemzeti megújhodás, a nemzeti birtokpolitika fogalma, lett Nemzeti Munkaközpont, a pártot pedig átkeresztelték Nemzeti Egység Pártjává.
Ennyi nemzeti dolog nemzése tömérdek energiát emésztett fel, tehát a kevésbé fontos teendők várhattak. Gömbös Gyula (mert hiszen róla beszélek, ki másról?) 1932. december 10-én, Szolnokon ki is fakadt a türelem hiánya miatt: „Ne keresse az ellenzék, hogy pár hónapos működésem után miért nem valósítottam meg a 95 pontot!”. (A Nemzeti Munkaterv 95 pontját – Ny. A.) Egyébként volt olyan pont, aminek a megvalósításához már hozzá is látott.
Az például, amit 1932 szeptemberében, a kormányzó katonai irodájához intézett levelében ígért, hogy első teendői közt lesz „a közigazgatás államosítása, az áthelyezhetőség, a kényszernyugdíjazás és a szelekció”, már kezdett teljesedésbe menni. Az Újság 1933. január 15-én megírta, hogy „a Pénzügyminisztérium illetékes főosztálya gyorsított tempóban dolgozik az új nyugdíjjavaslaton. A jövőben közérdekből bármilyen köztisztviselőt nyugdíjba lehet küldeni. Vonatkozik ez elsősorban a vezető tisztviselőkre. Minden közalkalmazott feje fölé odafüggesztik a Damoklesz-kardot. Nem titok, hogy a rendelkezés mögött politikum rejtőzik. A közérdek sokféleképp értelmezhető. A jövőben lehetetlenné válik minden olyan véleménynyilvánítás, amely nem egyezik száz százalékig a kormány álláspontjával.”
Az életszínvonal javítása terén is akadt kulcsfontosságú kérdés, amivel a kormány rögtön foglalkozott: „A szesztermelés kérdésében reális termelési rendet kívánunk teremteni”.
Gömbös 1933. január 31-én Nyíregyházán kijelentette: „Meg akarom ismerni a vidéket, látni akarom az embereket, hallani akarom a bajaikat”. Debrecenben türelmet kért: „Erőlködjünk még egyet, még egy utolsót, hogy biztosítsuk a szebb jövőt mindnyájunk számára”. Új munkahelyek létesítésért is tett egy komoly lépést: felszólította a gyártulajdonosokat, hogy „minden ötödik munkás mellé vegyenek fel egy hatodikat”, aminek azok készséggel eleget is tettek, de az újak csökkentett fizetést kaptak, s hogy ne támadjon bérfeszültség, a régiekét leszállították.
Amikor 1933 áprilisában eljött a féléves mérleg ideje, a miniszterelnök maga szögezte le, hogy „Magyarország ma a nyugalom mintaképe. Nincs elégületlenség szülte politikai fellángolás!”
Azt is közölte, hogy „a belpolitikai mérleg” (szerinte) így fest: „én a kormánnyal együtt hitet adtam a nemzetnek. Első hat hónapi munkánk mérlege tehát aktív.” (Újság, 1933. április 6.) A lap így kommentálta a kormányfői értékelést: „A viszonyok javításához – ismerjük el –, kevés volt ez a néhány hónap, de a terhek növelése túl hamar következett be.”
Gömbös maga egy 1935-ös rádióinterjúban így emlékezett vissza erre az időre: „Amikor a vezetésem alatt álló kormány a kormányzást átvette, a levertség légkörében éltünk. Rögtön hozzáláttunk az azonnal szükséges intézkedések foganatosításához. Súlyos gazdasági helyzetben, üres államkasszával és a nemzetközi pénzügyi válság által veszélyeztetett pengővel, bizalmatlan és türelmetlen külföldi hitelezőkkel, a külkereskedelmet bénító, kötött devizagazdálkodással és munkanélküliséggel kellett a harcot felvennünk. Rádiószózatom után a nemzet föllélegzett, sőt csendben voltak a politikai kritikusok is. A csend azonban nem tartott sokáig. Alig múltak el az első hetek, már azt kezdték egyesek hangoztatni, hogy nem oldottam meg a programomat.”
A miniszterelnök az ígéreteit firtató kérdésekre (például a felsőház 1935. május 23-i ülésén) rendre ezt válaszolta: „Nekem mindennél, még saját ígéreteimnél is fontosabb a nemzet érdeke. A politikus programja nem szóról szóra veendő”. Ettől bizony az embert még ma is elfogja a megilletődöttség.
A történelem mintha megint ismételné önmagát. Persze, a hasonlóság látszatának keltése csupán aljas bolsevik trükk melynek ne tessenek ám bedőlni. Akit meg még az után érdekel a teljes cikk itt lehet elolvasni!
