Hoffmann Rózsáról egy felvételiző diák édesapja, Keresztury Tibor a litera.hu főszerkesztője írta le véleményét. Ez sokkal stílusosabban és elegánsabban fogalmazott meg sok mindent, amit Hoffmann Rózsáról gondolunk. Az oktatási államtitkár asszonyról, aki diákok tízezreinek jövőjét tette az utolsó pillanatban bizonytalanná a keretszámok brutális csökkentésével és a 2008-asnál jóval magasabb tandíjak bevezetésével. Szóval következzen Keresztury Tibor A kiskosztüm visszatér című írása.
Az a fejtartás! Épp csak a konty lett leszerelve róla... Az az arckifejezés és az ahhoz igazított hanghordozás! Az a mérhetetlen, ki tudja, mire alapozott, tántoríthatatlan önbizalom! Ezt már láttuk... Ezt már hallottuk valahol... Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen ebben az országban, akit a hetvenes évekből egyszer csak államtitkár formájában előlépő Rózsika néni jeges rémülettel töltött el. Diákéveink legrosszabb, régen elfelejtett, lidércnyomásos emlékekeit aktivizálta ez a kényszeredett farkasmosolyra húzott pengeszáj, melynek változataiból iskoláztatásunk kitörölhetetlen pillanataiban olyan, egy érzékenyebb gyerek számára halálos fenyegetéssel felérő mondatok jöttek elő, mint hogy „megvárjuk, míg Keresztury is méltóztatik elővenni a körzőjét, már hogyha egyáltalán van neki.” Ez a frusztrált pedagógustípus, melyhez számos igazi, nagy nevelő mellett mindannyiunknak volt szerencséje, attól marad élethosszig emlékezetes, hogy a gondjaira bízott, s következetesen a fiának nevezett fiatal számára életre szóló lelki sérüléseket okozott. „Százszor leírod, órán nem beszélsz.” „Nálatok nem ismerik a fésűt meg az ollót, fiam, hétfőre beküldöd anyádat”, a tiedét, paraszt.
És evvel – szögezzük le villámgyorsan – egyáltalán nem azt mondjuk, hogy a pedagógust lefejelő apukát támogatjuk. Merthogy nálunk mindig ez megy, ez a nade magyarbálint alatt meg heroinnal szórták meg a menzákon a mézes kenyeret. Ez a fradidózsa, ez a reálbarca, örök idők óta – hát nem.
Ezredszer is: nem!
Diósgyőr meg Getafe, banyek!
Na de hogy a pajeszrángatás állami rangra emelkedjen, azért az mégis túlzás, gondolta az ember, ahogy derült ki fokról fokra, mi készül itt. Hogy a fülhúzást rehabilitálják neveléselméletileg. Hogy a szürke kiskosztüm visszatér a pedagógustesten, annyi különbséggel, hogy ki lett tűzve rá a mell fölött egy smukk. Ez a smukk a fejlődés jele. A korszerűség szimbóluma. A reform maga. Egy lepke, egy virág, egy katica. További változás, hogy az elővett nádpálcához ideológikus komcsihablaty helyett szemforgató, álvallásos erkölcsi prédikáció dukál. A diákok érdekét minden más fölé helyező álságosan nyálas keresztény demokrata duma. Műszőr boa az egérszürke kiskosztümön. Az érintettek a felső tagozattól az egyetemig mondjuk kurva jókat nevetnek és szórakoznak mindezen, ezen az idő kerekét visszaforgatni akaró szánalmas igyekezeten, amit szerencsére a jobb helyeken a tanárok sem vesznek komolyan. Akad persze, miért épp egy tantestületben ne akadna, aki meghallja az idők szavát és igazodik – hátrakötöm a sarkadat, sziszegi villámokat szóró tekintettel, szánalommal nézi egy osztálynyi kamasz. Ha így folytatja, a tanárnő még igazgató-helyettes is lehet. Iskolaköpeny biztosan lesz, viccelődtek, a kérdés az úttörő-nyakkendő – aztán az elmúlt napokban egy teljes korosztálynak fagyott az arcára a mosoly. Kiderült ugyanis, hogy az a sok hagymázas elképzelés, melyekről sokat hallottak már harangozni, ám totálisan abszurd voltuk miatt hitelt sosem adtak nekik, nemhogy törvényerőre emelkedett, hanem minden átmenet nélkül rájuk, idei érettségizőkre is vonatkozik.
E helyütt nem sorolom fel a bevezetett, jól ismert intézkedéseket. Így inkább arról referálnék, érintett szülőként, hogy mindez mivel jár, mit jelent egy idei felvételiző szemszögéből, hogy tessenek látni, mit tetszettek művelni, kezicsókolom. Hogy a nagy jószándék, és a nagy igyekezet hova vezetett. Tessenek elképzelni egy erős budapesti gimnáziumot, ahol nem ciki tanulni, ahol éveken át tudatosan készül egy harmincfős osztály minden tagja a felvételire. Különtanár, faktok, nyelvvizsgák, előrehozott emelt- és középszintű érettségik – testreszabott, átgondolt egyéni stratégiák. Tetszik tudni, ezek ilyen elég okos gyerekek, egyik-másik IQ-ja még talán a Rózsika néniét is eléri, nyelveket beszélnek tizennyolc évesen, műveltek és olvasottak, hétvégenként nagyokat buliznak, és magyar egyetemeken szerettek volna tanulni, hogy utána Magyarország javára legyenek. Na, ezen korosztály sorsát tetszettek most kettétörni evvel az új törvénnyel, csókolom a kezeiket, többéves napi erőfeszítésüket nullázva le egyetlen tollvonással azon szép cél érdekében, „hogy minél több képzett értelmiségi maradjon Magyarországon.” Ehhez a célhoz a végzősöket 6-12 évig röghöz kötő szerződés formájában olyan remek eszközt tetszettek találni, hogy képzelje el, az említett neves gimnáziumban mindkét végzős osztály testületileg úgy vélekedett, hogy ilyen, hogy négy héttel a jelentkezési határidő előtt megváltoztatják a rendszert, Észak-Koreában nincsen, és hogy maguk ott a minisztériumban mély empátiájukkal szopjanak halat. És ezek a remek embereknek, akiknek ketté tetszettek most törni a sorsát, mindezen túl az a véleménye, ilyen kiszámítható és megbízható elemekkel, mint amilyenek maguk, az kössön szerződést, akinek két anyja van, merthogy mibe’ tart maguknak a feltételeken majd menet közben kényük-kedvük szerint változtatni. És nincs vége, mert képzelje el, Rózsa, hogy e két osztály diákjai úgy döntöttek, miután áttanulmányozták, mit is kínálnak maguk, hogy kössék röghöz maguk ott a minisztériumban 6-12 évre a lovukat, és aki csak teheti, külföldi egyetemen kezdi meg tanulmányait. Megpróbálván elfelejteni azok emlékét is, akik ilyen önzetlen és hozzáértő módon megkönnyítették felnőttkoruk kezdeti lépéseit.
Képzelje el, kedves Rózsa, köztük van a középső gyerekem. Élt már külföldön, egy héttel ezelőttig eszébe nem jutott, hogy megint elmenjen, s ne itthon tanuljon tovább. Szereti ezt a várost, szereti a hazát. És képzelje, itt ülünk, közösen keresünk hosszú napok óta, de ketten sem találunk egyetlen okot, érvet, amely itthon tartaná.
Erre varrjon gombot kegyed.
