A klasszikus vicc csattanó előtti kérdése mindenki számára ismerősen cseng: és milyen a lépcsőház? Hát olyan, mint a nyugdíjpénztárakkal tervezett intézkedés.

Orbán Viktor és kormánya ezzel a tervezettel ilyen formán kiírta magát a történelemből. Pontosabban a másik nagy államosító Rákosi Mátyás dicstelen útját fogja bejárni.

A történelemkönyveket, mi a következő generáció, ha tetszik a társadalom unokái írjuk. Egy politikus szerepét, súlyát soha nem az aktuális pártreferenciák határozzák meg a történelem főutcáján, hanem milyen örökséget hagyott azokra a bizonyos unokákra.

Mert, hogy a ma döntései azok nem csak a máról szólnak. Hanem bizony az én generációm 40 év múlva beköszönő nyugdíjas sorsáról is. De kit érdekel mi lesz 40 év múlva? Hódít a Carpe Diem… élj a mának.

De gondolkozunk akkor el egy pillanatra. Vegyük elő nagy népi tanítónk bölcs Orbán egyik mélybe szántó gondolatát, amolyan sorvezetőként: Magyarországról hiányzik 1 millió gyerek és 1 millió munkahely. Jó hiányzik. De 40 év múlva is fog, de akkor mennyire. Piszok egyszerű: akkor a demográfiai adatok alapján kb. 2 millió aktív dolgozó lesz és 4-5 millió nyugdíjas. Tehát, minden dolgozóra fog jutni 2-3 eltartandó nyugdíjas, ha a mai átlag nyugdíjjal számolunk, ami 80 ezer forint ez cirka 160-240 ezer forintos terhet róna rájuk. Magyarul, a 2010 után megszülető gyerekeinknek, ha nem szeretnék, hogy mi nagyszüleik éhen hajuk 240 ezer forintnyi nyugdíjjárulékot kell befizetniük az államkaszába. Ez lehetetlen.

Ezt a piszok egyszerű matematikai műveletet ismerte fel anno a Horn-kabinet. És mondta, azt, hogy oké akkor innentől kezdve tegyünk el egy kis pénzt nyugdíjra mindenkinek, hogy ez a fojtó teher ne sújtsa semelyik generációt sem.

Persze, Orbánnak erre is van elképzelése: a dugjál magyar projekt! Ohhh volt már ilyen a magyar történelemben a már emlegetett R. Mátyás is hasonló koncepcióban operált. Vagy így, vagy úgy, de a mostani politika demográfiai és/vagy társadalmi katasztrófához vezet.

Volt olyan is a magyar történelemben, hogy bizony a család idősebb tagjai kimentek a határba vagy a kert végébe meghalni. Magyarul öngyilkosak lettek, hogy eggyel kevesebb éhes szájat kelljen etetni a családnak.

És volt olyan is, amikor a generációs túlszaporulat miatt, nem jutott minden gyereknek hús az asztalára, majd az iskolás években füzet és cipő. Utána pedig komoly harcok folytak egy-egy egyetemi helyért… és egy-egy munkahelyért. Persze a lemaradók közül sokan lettek öngyilkosok vagy alkoholisták.

A fenti történetek megvalósulásának veszélye igen komoly. Mert nézz tisztelettel nagyanyádra vagy nagyapádra. És kérdezd meg magadban nyugdíj nélkül el tudnák magukat tartani? Mert te sem leszel öröké fiatal és erős. De tedd föl magadnak azt a kérdést is, hogy ki tudnál fizetni 160 ezer forint nyugdíjjárulékot, hogy az időseket eltartsd? A válasz természetesen nem. A a folyamat tehát kurva egyszerű: nyomorgó és az éhenhalás szélén lévő idős társadalom.

A nagy államosító

Orbán Rákosihoz hasonlóan a nemzete jövőjét vette el, egy falat mai politikai népszerűségért. Az ilyen emberek a történelemben nem érdemelnek egy pozitív bekezdést sem, nem állítanak nekik szobrokat, és nem neveznek el róla utcákat. És ha nevüket kiejti bárki is csak a gyűlölet és szánakozás jut nekünk Rákosi Mátyás unokáinak és dédunokáinak eszébe a nagy államosítóról. Miért jutna majd más eszünkbe Orbánról?

De visszatérve az elejére, szóval milyen a lépcsőház és a mostani nyugdíjpénztári törvényjavaslat? Sötét és korlátolt.