Litván György történész sok rendszerváltás óta nagy ellenállóval szemben, bizonyítottan tett a rendszer ellen. 1954-ben csatlakozott a Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez, majd 1956. március 23-án Budapest XIII. kerületének aktívaülésén az elsõként követelte nyilvánosan a jelenlévõ (!) Rákosi Mátyás eltávolítását a hatalomból. Részt vett a forradalomban, majd börtönbe is került, szerencsésen hosszan élve megélte a rendszerváltást és a 1991-ben az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézetének az igazgatója lett. (Életrajza itt.) A számára nem sok jóval kecsegtető szovjet bevonulás évfordulóján két érdekes mítoszrombolását idézzük fel, az '56-os intézet 2000-es évkönyvéből:
... 1956 mítoszai közül az alábbiakat tartom a legjellemzőbbeknek és a legelterjedtebbeknek. Ismertetni igyekszem megjelenési formájukat és érvrendszerüket, s anélkül, hogy részletes cáfolatukba bocsátkoznék, utalok a történeti irodalomban elfogadott álláspontra is. ...
7. A „polgári forradalom” mítosza.
Az előbbiektől némileg eltérően itt új keletű, felülről és tudatosan táplált mítoszról van szó, amellyel a Fidesz-kormány politikusai és ideológusai, többek között Orbán Viktor miniszterelnök, Pokorni Zoltán oktatási miniszter és Tellér Gyula kormánytanácsadó álltak elő. A mítosz közvetlen politikai célokat szolgál, nevezetesen a „nem polgári” elemek kiebrudalását az ötvenhatos örökségből. Alátámasztására egyedül Tellér tett kísérletet, mégpedig azzal a kockázatos elmélettel, hogy a forradalom valójában az 1950-es években is lappangva létező, deklasszálódott polgári rétegek műve volt (ami igazolná, ha igaz lenne, a kádári propaganda tételét, amely szerint nem a munkások, hanem deklasszált elemek aktivizálódtak 1956-ban).
Amiért ezt a beállítást mégsem lehet a közönséges hamisítás és ideologizálás kategóriájába sorolni, az az a körülmény, hogy a magyar forradalomnak természetesen volt polgári tendenciája, hiszen több mint valószínű, hogy hosszabb távon – továbbá szabad fejlődés és kedvező nemzetközi konstelláció esetében – végül a polgári demokrácia és a szabad vállalkozás rendszere alakulhatott volna ki. Magában a forradalomban viszont éppen a polgári erők, elemek és célok szerepeltek a legkevésbé. Domináltak benne a szocialista és a harmadikutas plebejus erők, az utolsó napokban pedig már jelentkeztek keresztény színezetű konzervatív irányzatok és pártok, de sem Nagy Imre, sem Mindszenty hívei között nem mutatkoztak a szó igazi értelmében vett polgári törekvések.
A kapitalizmus, a gyárak vagy földek magántulajdonba adása az eleve elutasított gondolatok közé tartozott, még a jobboldalon is. Egyedül Mindszenty bíboros kockáztatta meg az utolsó estén, november 3-án elhangzott rádióbeszédében, hogy „a szociális szempontok által korlátozott magántulajdon” elismerését kezdeményezze, de erre reagálni már nem maradt idő, s ebben a félmondatban talán mégsem lehet a forradalom vezéreszméjét felfedezni.
...