De mégis az, hogy nem egy ilyen példát tudunk mondani, és hogy most Magyarország még azt a hibát is elkövette, hogy maga választotta azt a vezetőt, aki belevitte az országot a mérhetetlen túlerővel szembeni teljesen értelmetlen és felesleges háborúba, az nagyon durva. A korábbi vesztes háborúknak és csatáknak láttuk a következményeit. Sajnos most is hasonló katasztrófa vár ránk, hacsak le nem mossuk a gyalázatot.

***

833 március 15. Merseburg, Németország. A kalandozó magyarok első veresége a nyugati országokban. A német csapatok annak köszönhették győzelmüket, hogy szervezetten, fegyelmezetten álltak ki, és egymás mellett, senki sem próbált hősködni.

955. augusztus 10. Augsburg, Németország. a kalandozó magyarok utolsó, döntő veresége. A magyar csapatok rárontottak a német táborba, de eközben közelharcba keveredtek. A vereség a meggondolatlan, vakmerő támadásnak és szervezetlenségnek volt köszönhető.

1444. november 10. Várna, a mai Bulgária. Hunyadi János vezetésével az ekkor még nem túl erős török ellen egyfajta megelőző csapást akartak mérni. A csata már majdnem nyerésre állt, amikor Ulászló vakmerő módon nekitámadt a lényegében utolsó török haderőnek, a janicsároknak. Túl gyenge csapatait bekerítették, és megsemmisítették. A király maga is meghalt, és a csata ezután nyilvánvalóan elveszett.

1526 augusztus 29. Mohács, az összefogás hiányában viszonylag gyenge magyar seregek kezdetben némi sikert is értek el a törökök ellen. A nyerésre a túlerő miatt alig volt esély, de tisztességes helytállásra lett volna. A csata sok mozzanatáról ez el is mondható. A vereséget lényegében a támadások kudarca okozta, melyek közül kifejezetten súlyosnak bizonyult a Tomori és II. Lajos által elrendelt támadás, ismételten a janicsárok ellen. Mint ismeretes, II. Lajos  életét vesztette a menekülés során.

Magyarország sok csatát és háborút vesztett, mint ismeretes, háborút vagy négyszáz éve nem nyertünk, csatákat pedig azóta is igen ritkán.Ezen háborúk között volt pár nemes, mint a Rákóczi-szabadságharc, és az 1848-49-es szabadságharc. Ezek akkor is dicsőséges háborúk, ha elvesztettük őket. Mindkettőben volt némi esélyünk, és mindkettő következményei között bizonyos fajta nyereség is szerepelt, nevezetesen a Habsburg Birodalom mindkettő után kénytelen volt végül is tisztességesebben viselkedni Magyarországgal.

A modern kori háborúkban a személyes forróvérű hősködés kevesebbszer játszott szerepet. Az első és második világháborúban sem egyéni vakmerőség volt a vesztünk, de a nemzet, az ország vezetésének vakmerőségéről bizony beszélhetünk. Mindkét világháborúban ugyanis a rossz oldalon szálltunk be, esélyünk nem volt nyerni, és ennek iszonyatos következményei voltak.

És akkor a jelen: 2011-2012 Magyarország. Orbán Viktor miniszterelnök elküldi az IMF-et, gazdasági szabadságharcot hirdet, többször támadja az EU intézményeit, az EU Parlamentben agresszíven lép fel, a maga szavai szerint kokikat és sallerokat osztogat. Unortodox gazdaságpolitikájával szembe megy nyugattal. Az EU, az IMF, a nyugati nagy hatalmak, érdekkörök, befolyásos üzleti körök, médiák, és újságok azonban visszavágnak. Orbán szabadságharca megbukik. A kérdés csupán az, hogy mekkora a katasztrófa, lesz-e visszavonulás, mikor, milyen formában, és mennyire szervezetten. A vesztes csata az országra nézve megint katasztrofális.

Mi a közös ezekben a csatákban és háborúkban? A túlerővel szembeni vakmerőség. A kalandozó magyarok először még nem túlerőre támadtak, és sikeresek voltak. A későbbi  csatákban viszont már szervezett, erős ellenfélre akadtak, és a magyar fél a szertelenség, és szervezetlenség miatt kapott ki. Érdemük, hogy Orbánnal ellentétben elég gyorsan kapcsoltak: nyugattal nem ajánlatos tovább packázni.

A középkori csatákban sokszor a király, a vezető személyes vakmerősége volt a döntő.  Ez teljesen jellemzi Orbánt. A modern kor szégyenletes háborúiban pedig a rossz oldalra állás volt a hiba. Ez is jellemző.

Nem mondom, hogy minden vesztes csatánknak és háborúnknak ez az oka, és azt sem, hogy ez valami egyetemes magyar átok. A Nikápolyi csatában például a magyarok a franciákkal együtt harcoltak a török ellen, és ott a franciák követték el a vakmerő rohamot.

Mert például Mátyás király háborúi eredményesebbek voltak, és ennek titka, hogy erős országot hozott létre. És az erős országgal kezdte, csak utána támadt neki például Bécsnek. Nem pedig fordítva. Mátyás jól mérte fel az erőviszonyokat, és jól alakította az erőviszonyokat.

Sokszor viszont nem jól mértük fel az erőviszonyokat, sokszor nekimentünk az ellenségnek, aztán nyalogattuk a sebeinket, sírtunk, és arról beszéltünk, hogy hogy sújtja isten az országot. Pedig sokszor magunknak köszönhettük.

És az, hogy most Magyarország még azt a hibát is elkövette, hogy maga választotta azt a vezetőt, aki belevitte az országot a mérhetetlen túlerővel szembeni teljesen értelmetlen és felesleges háborúba, az nagyon durva. A korábbi vesztes háborúknak és csatáknak láttuk a következményeit. Sajnos most is hasonló katasztrófa vár ránk, hacsak le nem mossuk a gyalázatot.

Megjegyezzük, a Mohácsi csata a felsorolt példák közül az egyetlen, ahol nem volt választásunk, ahol a Török Birodalom ellen muszáj volt felvenni a harcot. A vakmerőség inkább csak konkrétan a csatában a vakmerő, támadó harcmodor volt. Lehet, hogy jobban ki lehetett volna védekezni a csatát és a háborút. A Mohácsi csatában továbbá van egy másik tanulság is, mégpedig az, hogy a magyarok tulajdonképpen akkor nem fogtak össze eléggé, ez pedig inkább a demokratikus ellenzéknek intő jel.