Lendvai Ildikó - Gyurcsány Ferenchez hasonlóan - úgy gondolja, hogy az MSZP-nek tanulnia kell tévedéseiből, hogy a Fideszt leválthassa és jól kormányozzon. Írásában hat jelenséget tekint át, ahol a folyamatokat jobban kellett volna ismernie, értenie az MSZP-nek. Nem vidám, de tanulságos írás.

Tényleg ránk fér a változás. Súlyos felelősségünk van abban, hogy rászabadult az országra a kétharmados diktatúra, hogy az állam, a törvény és a rend működési zavarai miatt az állampolgárok jó részének elege lett a szabadságból, és pusztán rendre vágyott: terelőkorlátokra, vezérre, az erő hatalmára. Számon tartom persze, mekkora része volt ebben az akkori ellenzéknek, de most nem ez foglalkoztat. Az sokkal inkább: mi volt az, amiben tévedtünk, amit rosszul tudtunk a magyar társadalomról? Hiszen legalábbis a világválság óta a baloldal (sőt egész Európa) sokkoló tapasztalata: minden másképp van. Másképp van, mint ahogy gondoltuk, vagy egyszerűen másképp, mint ahogy tegnap volt. A „megújulás” üres politikai halandzsa marad, ha nem erről beszélünk. Ehhez képest kevésbé hoz izgalomba az MSZP struktúráinak és működésének szintén fontos megújítása, de még „rendszerváltása” is. Ha holnaptól hihetetlen leleménnyel és energiával rozsdamentesítjük, kisuvikszoljuk, nagyobb sebességre kapcsoljuk az MSZP gépezetét, akkor is az az igazi kérdés: merre menjünk vele?

Erről vitázik már hónapok óta az MSZP mellett alakult Programtanács, társadalomkutatók konzultációs műhelye. E viták részeseként kellett szembesülnöm az MSZP, benne különböző pozíciókban saját magam néhány tévedésével, vakságával. Azzal, hogy mennyi minden másképp van.

Hogy fest az én leltáramban a baloldal hat fő tévedése? Három közülük sajátunk, háromban osztozunk az európai baloldallal.

1. Ország a félperiférián, hasadt társadalom

Azt hittük, hogy Magyarországnak gyorsabb és egyenesebb útja van Euró pa főáramához, az igazi centrumhoz. Ehhez szabtuk programjainkat is. Úgy véltük, egyszerre járjuk végig az integráció kettős útját. Az ország bekapcsolódik a piacgazdaság és a demokrácia nyugati világába, kompország, végleg kiköt, és a többség helyet talál ebben a kikötőben. A fejlődés behúzza a fősodorba a nehezebben integrálódó társadalmi csoportokat is.

Ehelyett, ha nem is rekedtünk a periférián, a régióval együtt a félperiféria részei lettünk, afféle „peremkapitalizmus”. A félperifériás állapot máshol is hasadt társadalomszerkezetet eredményez. A rendszerváltás önmagában és automatikusan nem hozott olyan dinamizmust, ami ezen a helyzeten változtatott volna.

2. „Magyarország A” és „Magyarország B” – a modernizációs hasadás

Nem vetettünk számot azzal, hogy mindezek következtében két Magyarország létezik. Erdei Ferenc „kettős társadalma”, Vitányi Iván „egyharmad országa”, Tamás Pál kutatásai nyomán a Programtanácsban a modernizáció szekerére felkapaszkodó „Magyarország A” és a modernitás előtti „Magyarország B” metaforáját használtuk. „Magyarország A” sem csak az elit szűk világa. Válságmentes időkben reménye volt a fejlődés lehetőségeit legalább részben felhasználni mindazoknak, akiket iskolázottságuk, mozgékonyságuk, családi helyzetük a nyugatias életformához kapcsolt. Hiszen pl. a munkaerőpiacon dolgozóknak már huszonöt százaléka diplomás. Az MSZP és kormánykoalíciója modernizációs, piacosító küldetése, európai nyitása, az öngondoskodás, az államtól való függetlenedés, a polgárosodás programja nekik nyitott perspektívákat.

De közben ott maradt „Magyarország B”. A modernizációba belekapaszkodni nem tudók. Olyan településre, családba születtek, olyan iskolát végeztek vagy inkább nem végeztek, úgy estek ki a munkaerőpiacról, hogy tartósan kerültek vesztes helyzetbe. Nem, nem csak cigány emberek. Szegények, rokkantak, iskolázatlanok, rendszertelenül vagy sehogy sem foglalkoztatottak, kis keresettel küszködők, röghöz kötöttek, zárványfalvakban élők, akár az autópályától csak 30-40 kilométerre. AzMSZP sokáig abban az illúzióban élt, hogy egy generáción belül felszívja őket a piac pezsgő világa, hogy majd átképzik magukat, mozdulni tudnak, kihasználják az uniós támogatást. Ők pedig egyre kevésbé reménykedtek abban, amit mi reméltünk. Egyre kevésbé ismertek magukra az MSZP nyelvé ben és terveiben. Nem az volt a tévedés, hogy az MSZP a modernizáció, a piacgazdaság, a demokrácia, a polgárosodás pártja lett. Ostobaság, hogy ez a baloldal elárulása. A baj az volt, hogy közben nem kínáltunk méltóságot azoknak, akiknek saját életükben már nemigen lesz módja az öngondoskodásra, a pia ci versenyben való sikerekre. Önáltatás, hogy mindenkit be tud fogadni a munkaerőpiac.Márpedig értelmes emberi élet, boldogulás nekik is jár, nem csak gyerekeiknek vagy unokáik nak. Lehet, hogy nem a hagyományos piaci eszközökkel, hanem „duális”, piaci és részben a piac mellett kiépülő foglalkoztatáspolitikával, ami számukra speciális közösségi lehetőségeket, szociális célú szövetkezeteket stb. teremt.

3. A leszakadás sokkja

Azt már a válság előtt is látni kellett, hogy a társadalmi mobilitás leállt, a szerkezet befagyott. Ennek felolvasztására is alig találtunk eszközöket. De arra végképp nem készültünk fel, hogy a mobilitás lefelé is megindulhat. A válságban az alsó középosztály, amely eddig mégiscsak valamilyen hidat képezett „Magyarország A” és „Magyarország B” között, egyszer csak a lecsúszás veszélyével szembesült. Biztosnak tudott kisegzisztenciák élték meg a bizonytalanság drámáját, védettségek eltűnését. Becsődölhet a munkaadó, elveszhet az állás, bedőlhet a hitel, nem elég a rezsire a nyugdíj. Ezzel az eddig hallgató „Magyarország B” problémavilága új szószólókat kapott, de egyben versenytársat is a juttatások és a közpénzek elosztásáért folytatott harcban.Az MSZP (erkölcsileg jogosan) a válságkezelésben a legszegényebbek megkímélésére koncentrált, ami tovább bőszítette a középosztályt. A szolidaritás szálai szakadoztak, az ország a totális és kölcsönös bizalom hiány állapotába került. Az MSZP társadalmi bázisának két oszlopa egyszerre gyengült meg. Az alsó középosztály már nem tőle remélt védelmet, a szegényebbek pedig évek óta nem értették az MSZP törekvéseit és nyelvét.

Eddig amagyar baloldal három saját tévedése, rövidlátása, három ügy, amiben másképp kell az országot látnunk. De voltak és vannak az európai baloldallal közös mulasztásaink is. Nézzünk ezekből is még hármat.

4. Nagyipar helyett szolgáltatás, közös munkahely helyett széttagoltság, szolidaritás helyett magány

Sem az európai, sem a magyar baloldal nem vette időben észre, hogy hagyományos bázisa és közösségi értékrendje már a válság előtt megingott. A baloldal bölcsője annak idején a nagyipari munkásság volt, amely nagy közösségekben élt és dolgozott. Naponta megtapasztalhatta a szolidaritás értelmét és sikerét. A modern társadalmakban viszont már egyre többen a szolgáltatások széttagolt szerkezetében dolgoznak, alig szervezhetők, közösségi létformák híján a szolidaritás élménye megfakult.

5. Új konfliktusok, túl a munka világán – az egyenlőtlenség új terepei

A baloldal a munka világában meglévő egyenlőtlenségek ellen bontott zászlót, a tőkével szemben a munka oldalára állt. Csak némi tempózavarral vette észre, hogy újabban a munkaerőpiacon kívül olykor még nagyobb erővel jelentkezik a kiszolgáltatottság, az erőfölény: a fogyasztók, banki és hivatali ügyfelek kiszolgáltatottsága és ezzel a fogyasztóvédelem igénye, a védtelenség a környezet változásával, a fenntartható fejlődés hiányával szemben és ezzel a környezetvédelem igénye, a többség és kisebbség új konfliktusai és ezzel együtt új polgárjogi, emancipációs, kulturális mozgalmak. Noha a baloldal értékrendjéből szervesen következne minden egyenlőtlenség elleni fellépés, a baloldali pártok nem terjesztették ki elég gyorsan érdeklődésüket új témákra, új mozgalmakra, új társadalmi érzékenységekre.

6. Pártok térvesztése, civilek térnyerése, a közélet „civilizációja”

Mindezek következtében egész Európában csökkent az egykori nagy pártok, néppártok támogatottsága. Egyre nehezebb integrálni a széttagolódó társadalmi érdekeket, egyre nagyobb a bizalmatlanság a hagyományos pártpolitika iránt. Lazább mozgalmak, alternatív életformákat kereső kulturális közösségek, internetes kapcsolati hálók, új eszközökkel operáló civil szervezetek jelennek meg. Nálunk különösen látványosan köszöntött be a közélet ilyen értelmű „civilizációjának” korszaka, amelyben a régi kapcsolati formák, az „élcsapatpárt segédszerepbe szoruló civil holdudvar” modelljei a civilek számára vállalhatatlanná váltak.

Hat tévedés, hat rossz bizonyítvány a világ vagy az ország ismeretéből? Még inkább hat új lecke. Új a lecke „Magyarország A” és „Magyarország B” megszólításában, annak érdekében, hogy a szétesett magyar társadalom közelebb jusson a valódi integrációhoz, és ne egy giccses, dohos, rossz ízlésű kurzus próbálja összeragacsolni a hazudott nemzeti együttműködés olcsó cukorszirupjával a repedéseket. De új érdeklődés és figyelem kell az újfajta egyenlőtlenségekre, új konfliktusokra is, kibővítve a baloldali politika hagyományos tartalomjegyzékét. Új, szerényebb, partneri viszony a civil mozgalmak, a politikánál szélesebb társadalmi ellenállás közösségeihez. Magyarországon reményeim szerint új Ellenzéki Kerek asztal születik, ahol a demokratikus ellenállás sokfajta közössége, személyisége egyenrangú helyet talál, és körülötte a pártok is új szerepre lelnek.