Kedves Anya!

Utóbbi leveleidben arra célozgattál, aziránt puhatolóztál, hogy vajon mikor költözök végre haza, Magyarországra. Megtehetném, hogy kitérő, mellébeszélő választ adjak, sokan azt tennék a helyemben, de én mégis egyenesen válaszolok, mert ennek vagyok a híve.

Már korábban is több évet töltöttem külföldön, hogy világot lássak és hogy összeszedjek valamennyi pénzt egy lakásra. Hiszen a Nyugat és Magyarország közötti gazdasági különbségben sajnos még alig sikerült felzárkózni. Egy ilyen helyzetben pedig érdemes kihasználni a lehetőségeket, legalább addig, amíg az ember fiatal.

Aztán úgy gondoltam, hogy most már megvan a lakás, visszatérhetek Magyarországra, hogy szerényebb módon, de azért tisztességben éljek. Hiszen mégiscsak Magyarországon van a családom, a barátaim, Budapesten érzem otthon magam bulikban, szórakozóhelyeken. A magyar történelemben és irodalomban vagyok otthon, magyar újságokba tudok leginkább cikkeket írni, magyarul blogolok. Vagy gondoljunk csak arra az egyszerű dologra, hogy a magyar vicceket értem.

És ez így is történt, vettem egy lakást, amelyről azt gondoltam, hogy ez már az enyém, azt már magamnak rendezem be, itt fogok élni belátható ideig. Olyan bútorokat vettem, amelyek tetszettek, még ha drágábbak is voltak, mert azt gondoltam, most már legalább egy évtizedre megállapodtam. Berendezkedtem. Elrendeztem a jövőm.

Egészen a Válságig. A Válság, hát igen, kemény csapás volt, és megint külföldre költöztem, Párizsba, de ez csak ideiglenes megoldásnak tetszett. Csak pár évig, amíg helyreáll a gazdaság. Még mindig úgy gondoltam, hogy a hazám az Magyarország, a "fel-fel dobott kő" hamarosan visszahull.

De aztán, a Válság végével jött a katasztrófa. Én azok között voltam, akik ezt időben látták, és mindent megtettek, hogy ne következzen be. De sajnos az ország, a zemberek megállíthatatlanul rohantak a vesztükbe. Egy őrültnek adtak teljhatalmat. Igaza volt Orbánnak, ez világcsúcs: "Ilyen böszmeséget ország még nem csinált." Na jó, a németek mögött (1933) mindig csak másodikak lehetünk.:)

Mi hívna vissza Magyarországra? Család, barátok, mindaz, amit mondtam. No de milyen Magyarországra? Egy olyan országba, ahol zsarnokság van. "Ahol zsarnokság van, ott pedig zsarnokság van." A Viktatúrában a pénzemet elvehetik, a helyzetemet ellehetetleníthetik. Elveszik a nyugdíjunkat. Van, akiket visszamenőlegesen adókkal sújtanak.

Én nem kaptam közalkalmazottként végkielégítést, mert nem voltam olyan szerencsés. Én nem vagyok homoszexuális, engem nem érint a jogaik megcsorbítása. Nekem nem lesz abortuszom, és remélem, nem is leszek érintve ilyenben sem. Épp ma olvastam, hogy lehet, hogy ezt is betilthatják. Engem nem érint, de mikor fog engem is érinteni valami? Mikor "jönnek majd értem is"?

Meddig lesznek még újságok, amelyekbe lehet szabadon cikkeket írni? Milyen tévéműsorok között választhatok majd a jövőben? Vajon felvennének-e bizonyos munkahelyekre, egy liberális ateistát? Vajon miféle hátrányt jelent ez a Viktatúrában pályázatokon, kinevezéseken, a karrier építésében? Dolgozhatok-e úgy, hogy bármikor kirúghatnak ilyenféle okokból?

Még ha Magyarországon van a családom, és a legtöbb barátom, akkor is, élhetek-e a boldogan egy Horthysta falanszterben? Ahol szentkorona van az Alkotmányban, a címerben? Vajon milyen az élet egy olyan Budapesten, ahol a szabadságot, a kulturális sokszínűséget megfojtja az állam? Vajon élhetek-e olyan félelemben, hogy az ateistákat bármikor elkezdhetik üldözni?! Boldog lehetek-e egy ilyen országban akár család és barátok közt is? Kérheted-e tőlem, hogy visszatérjek a "magyar ugarra"? Arra a "magyar ugarra", amelyen húsz évig valamiféle ígéretes ültetvény cseperedett, de aztán jött az áprilisi ítéletidő (hogy a Viktatúra saját szóhasználatával éljek)?

Anyám, te nagyon jól tudod, hogy én nem loptam, nem voltam korrupt soha életemben, soha nem is foglalkoztam olyasmivel, ahol ez igazán szóba jöhet. Normális rendszerben tehát nincs mitől félnem. Normális rendszerben. De mire számíthatok a Viktatúrában? Vajon a nemzeti-keresztény-populista őrület melyik eleme sújt le rám jobban?

Mondhatod, hogy négy évig kell csak kibírni. Talán. De anyám, tartok tőle, hogy négy év múlva nem biztos, hogy egyáltalán lesznek választások. Az meg egészen biztosan látszik, hogy még ha valami csoda folytán bukik is az állampárt, az Alkotmány kétharmad hiányában visszacsinálhatatlan lesz, vagy akár még a kétharmad sem elég. Most olvastam, hogy az új alkotmányt jobban bebetonozzák majd.

Ahogy azt mi előre láttuk, a kétharmad az a jelenlegi Alkotmányban mindent lehetővé tesz. Akár a királyságot is megszavazhatják a Parlamentben. Ebbe a létbizonytalanságba menjek vissza? Hogy legyek én ott boldog?

Van-e értelme annak, hogy otthon dolgozzak, és fizessem a nyugdíjam, csak azért, hogy a nemzeti vezér azt kénye-kedve szerint ellopja? Lesz-e vajon nekem nyugdíjam, ha a magyar államra bízom magam?

Anyám, te tudod, hogy gyerekkoromban sok sci-fit olvastam, hiszen az olvasás szeretetét nem akárhonnan örököltem. Abban a naiv álomban ringattuk magunkat sci-fi írók és olvasók is, hogy most már itt az értelem, a tudomány, a modernizmus kora. A fejlődés megállíthatatlan, nemsokára meghódítjuk a világűrt, hatalmas energiaforrások lesznek a kezünkben. Ekkor mi még a szocializmusban éltünk, ahol gyerekként lehetett ezt hinni, miközben ti felnőttek tudtátok, a valóság ehhez képest erősen döcög.

De a rendszerváltás után eljött a szabadság is. És informatikusként ráadásul a számítástudomány hatalmas lehetőségeit is láttam, és részt is veszek ebben a fejlődésben. A 21. század a beláthatatlan fejlődés ígéretének tűnt.

Egy dologra nem számítottunk: arra, hogy mindezt elszúrhatja az emberi hülyeség. Az iskolázatlanság, tudatlanság, igénytelenség, a háborúk, lustaság, az emberi gyengeség. Magyarország visszalövi magát a 150 éves fáziskésés korába, a középkorba, az ugarba. Ebbe a feudalizmusba akarsz engem visszahívni?!

"Anyám, én nem ilyen lovat akartam!" Nem is szavaztam erre a lótolvajra. Egyáltalán, nem lovat akartam, hanem inkább egy napelemes autót. És akkor itt van ez az árpádsávos dakota ló. Most hogy éljek én ezzel?!

Azt gondolom, nem vagyok egyedül. Bár nincsenek erről igazán átfogó információim, de az a benyomásom, hogy sok tehetséges fiatal hasonlóan érez, mint én. Nemrég találkoztam barátokkal, akik ilyesmit mondtak. Mi lesz, ha Magyarországot tömegesen hagyják el a tehetséges fiatalok? Mi lesz, ha soha nem térnek vissza? Mennyivel inkább ugar lesz az az ugar, ha az emberek legjava lesz kénytelen elmenekülni?!

Anyám, kétségbe vagyok esve Magyarországot illetően. Nem tudom, megtörténhet-e, hogy egy ország az EU szélén (vagy nem is annyira szélén) ilyen hirtelen, ilyen drámaian hulljon a szakadékba. Nem tudom, mi lesz ebből, talán 4 keserves év után egy újabb remény? Talán zavargások? Talán az utcára kell menni, és forradalomnak kell elüldöznie majdan a Viktátort? Nem tudom. Innen, Franciaországból csak aggódva figyelem az otthoni helyzetet, és sajnos minden erőmmel azon vagyok, hogy ne kelljen hazamennem a Viktatúrába. Mert egy ilyen őrületbe nem mehetek haza.

Mindent megteszek azért, hogy fenn maradjon a választásom abban, hogy ne menjek haza, ugyanakkor azért is, hogy ha egy mód van rá, akkor ezt a rémálmot szétzúzzuk. Az újságokban, az Interneten, a blogokban és az utcán. Harcolni fogunk mindenhol, mert azért mégis jó volna, ha egyszer hazamehetnék egy szabad, nyugatias Magyarországra.

Szeretettel: Fiad

Párizs, 2010.12.3.