A tegnapi nap teljesen érthetően a nyugdíjak kormányzati einstandjáról szólt. Így azonban az egész nyilvánosságban kicsit elfelejtődött, a dicsőséges Wembley stadionbeli meccsnek a tegnapi kereketlen évfordulója.

Bizony 1953-ban a magyar csapat otthonában verte meg a "brit oroszlánt", az addig otthon veretlen angol csapatot. (A "visszavágót" pedig 7-1-re nyertük:-). Ennek az eredménynek persze sok oka volt. A társadalmi mobilitás csatornái szűkebbek voltak, így a foci sokaknak jelentette a kiemelkedés reményét. Nem csoda, hogy a magyar foci a század első felében sokszor a világ legjobbjai közé tartozott, s ennek eredménye azért látszik érmekben kevésbé, mert 1930-ban rendezték az első vilgábajnokságot. 1938-ban azonban már ezüstérmes volt a magyar válogatott, és sokan már akkor az aranyt várták.

A Rákosi-korszakban a hatalom politikai tőkét akart kovácsolni a sportsikerekből, így kiemelten támogatták a sikersport focit. A kor egyik legnagyobb stadionjának számító Népstadion megépítése is ezt szolgálta.

Sokat segített a válogatottnak az 1949-1956-ig szövetségi kapitány Sebes Gusztáv (az ő és az 1938-as ezüstkapitány Dietz Károly sikereiről, kudarcairól szóló párhuzamos életrajz itt olvasható). De a főszerepet persze az 1952-es olimpiát megnyerő Aranycsapat játékosai játszották. Szóval Puskásék dicsőségére szóljon a Hobo Blues Band a korszakról ironikusan szóló, de szerintem mégis nagyon szép dala: