A bálnavadászat brutalitásáról viszonylag sok szó esik. Azt viszont kevesen tudják, hogy mégcsak igazi kereslet sincs a bálnahúsra. Azonban nem ez az egyetlen érdekesség, amit a bálnákról megtudhatunk. Kiderül mire jó a bálnapénisz és miért lehetünk büszkék a magyar államra:
Nagyjából annyi ideig él, mint az ember (akár 80 évig is), és felnőttkoráig, néha két évtizeden át nevelgeti a gyermekeit, ugyanúgy, mint mi. Társas lény: családban, illetve több családot összefogó csapatban tölti élete nagy részét. A családot szoros szociális és kommunikációs kötelékek fűzik egybe. Képes örülni, szeretni, bánkódni, gyászolni, sőt sírni is. Alapvetően jókedvű és jóindulatú, emberközelben – ha nem bántják, és nem áll éppen üldözés alatt – többnyire kifejezetten barátságosan viselkedik.
Olykor simogatni is engedi magát, pedig hatalmas testének egyetlen mozdulatával, legkisebb uszonyának apró legyintésével képes lenne felfordítani egy tízszemélyes mentőcsónakot. Ez a meglepően emberszerű, intelligens és szeretni való élőlény a bálna – az emberiség nagyobbik fele számára „a tengerek óriása” –, olyasfajta mesebeli, de a világképünkhöz nagyon szorosan hozzátartozó jószág, mint a tigris, a jegesmedve vagy a gorilla; egy szűk kisebbségnek viszont zsákmányállat, megélhetési forrás, ínyencfalat (?) és – jobb kifejezés híján – hatalmi szimbólum.
A bálnák – merthogy nem egy fajról van szó, hanem legalább tucatnyiról – a cetek családjába tartoznak (azaz nem halak, hanem emlősök), közeli rokonai a delfineknek. A húsuk zsíros, jellegzetes szagú és ízű – aki nem szokott hozzá, az egyszerűen büdösnek nevezné. A bálnahús fogyasztásának egyedül a cetfélékre az ősidők óta vadászó északi népeknél, illetve Japánban van komoly hagyománya, olyasmi, hogy „bálnahúspiac” (vagyis érzékelhető – bár gyorsan csökkenő – kereslet) pedig kizárólag Japánban létezik.
A bálnavadászat nem kereskedelmi tevékenység: állami támogatások nélkül mindenütt veszteséges és fenntarthatatlan lenne, a benne részt vevő országok – mindenekelőtt a már említett Japán – esetében pedig olyan súlyosan imázsromboló hatású, amit ebben a nagyságrendben (legfeljebb évi egy-két ezer leölt állatról van szó) semmilyen elképzelt vagy valóságos profit nem tudna ellensúlyozni.
A világ közvéleménye – minden túlzás és általánosítás nélkül – bálnapárti. Bár a legnagyobb cetekre vonatkozó közismeretek viszonylag hiányosak, azt azért szinte mindenki tudja, hogy súlyosan veszélyeztetett, kiveszőben lévő fajokról van szó, amelyeknek a populációja az utóbbi másfél száz évben gyakorlatilag összeomlott.
Ennek fő oka a kiegyezés táján (az 1860-as években) indult, nagy teljesítményű hajókkal és robbanófejű szigonyokkal űzött vadászat, a tengeri hajóforgalom, illetve az immár a világóceánokat is erősen sújtó víz- és zajszennyezés. De legfőképpen a vadászat: ha az a nagyjából 120 év nem lett volna, amíg a bálnák vadászata szabadon, korlátozások nélkül zajlott, akkor a bálnaprobléma nem tartozna a természetvédelem legnagyobb dilemmái közé.
A kereskedelmi bálnavadászatot 1986-ban – a nemzetközi természetvédő szervezetek, mindenekelőtt a Greenpeace és a WWF nyomására – megszüntették, azóta erre a tevékenységre globális moratórium van érvényben. A vadászat ugyanakkor kisebb léptékben bár, de azóta is folyik, különféle jogcímeken (elsősorban tudományos kutatásnak címkézve).
Egy japán "kutatóhajó" leszedi a bálnavédők hajójának orrát (részletek itt):
A vadászati tevékenység léte, oka és formája a „kívülállók” (vagyis a világ nagy része) számára teljességgel érthetetlen. Egyrészt nincs semmilyen piaci indoka: a zsákmányolt hús nagy része eladhatatlan, raktárakban áll, vagy esetleg kutyaeledel készül belőle – a teljes mennyiségnek alig néhány százalékából lesz végül emberi táplálék. (Az ezredfordulón a MORI piac- és közvélemény-kutató felmérte a japán bálnahúsfogyasztást: a megkérdezett 17 éven felüli felnőttek 60 százaléka nyilatkozott úgy, hogy evett már életében bálnát – jellemzően az idősebbek, és ők is inkább régebben, „valamikor a gyermekkorban” –, ám olyan embert nem sikerült találniuk, aki azt állítaná, hogy havonta egyszer vagy annál gyakrabban, tehát „életvitelszerűen” fogyasztana bálnahúst.
A 30 év alatti korosztályban a bálnaevés gyakorlatilag nem fordul elő – ez a generáció a bálnahúst rossz szagúnak, a bálnák megevését gusztustalannak tartja. Izlandon ugyan kapható bálnahús, de vevő nemigen akad rá, a kis szigetország Japánnak próbálja eladni a saját készleteit.) Másrészt, mint fentebb jeleztük, teljességgel gazdaságtalan.
A hagyományos bálnavadász országok ma is fenntartják a jelenleg kifoghatónál jóval nagyobb kapacitásra méretezett flottáikat, ami önmagában is ráfizetéses. Emellett folyamatosan konfliktusba keverednek a környezetvédőkkel, ami megdrágítja a vadászatot – a japán flottát például állandóan az állam „biztonsági” hajói kísérik. A zsákmányt pedig kereslet híján nem lehet eladni. Jelenleg a bálnavadászat alig pár millió dolláros „üzletág”, és néhány száz embernek ad munkát.
Az ágazatnak csupán két jól eladható terméke van: az ámbra (az ámbrás cet gyomortartalma) és a bálnapénisz, aminek bőréből egyes luxusutók ülései készülnek. Közben a másik, szintén bálnákra épülő biznisz, a turizmus egyik ágának számító bálnafigyelés (whale watching) több mint kétmilliárd dolláros forgalmat bonyolít évente, közel tízezer embert foglalkoztat, nagyjából 15 millió vendéget szolgál ki egyegy esztendőben, és évi 10 százalékos tempóban növekszik.
A zöldek a vadászat tudományos indokát is légből kapottnak nevezik. Kristóf Veronikától, a Sea Sepherd nevű bálnavédő mozgalom „terepi” aktivistájától tudjuk, hogy Japán az elmúlt két évtizedben egyetlen olyan publikációt sem jelentetett meg, amiben új tudományos tény vagy eredmény lenne a bálnákról. Az aktivista szerint a szintén veszélyeztetett gorillák közül sem lőnek le évente több ezer darabot csak azért, hogy utána laboratóriumokban töprenghessenek rajta, mi is veszélyezteti a fajt a legjobban (merthogy a „tudományos” bálnavadászatnak állítólag ez a legfőbb indoka).
Kaufer Virág, a bálnaügy állatvédelmi vonalát vivő, a vadászati moratórium fenntartásáért lobbizó nemzetközi koalíció, a Whalewatch korábbi koordinátora szerint a magyarázat máshol keresendő: a bálnavadászat az abban részt vevő országok számára egyfajta fedőtevékenység: raison d’etre, ami megindokolja jelenlétüket a halban gazdag nemzetközi vizeken, segít „tesztelni” más országok érzékenységét ezzel a jelenléttel kapcsolatban, precedenseket teremt a vitatott hovatartozású tengeri területek, illetve az ottani természeti erőforrások használatára.
A bálnatémával korábban évekig foglalkozó (jelenleg a parlamentben, az LMP soraiban ülő) természetvédő úgy véli, ezt az elméletet támasztja alá az is, hogy magában a Bálnavadászati Tanácsban (IWC) is több szó esik a nemzetközi halászati egyezményekről és a nemzetközi vizek használatáról, mint a bálnákról (miközben a mélytengeri halászat ökológiai és állatvédelmi szempontból ugyanolyan problémás, mint a bálnavadászat).
– A Whalewatch egyebek között a bálnák leölésének módját is vizsgálta: kutatásokat szponzorált annak kiderítésére, hogy mennyire tekinthető „humánusnak” a legmodernebb robbanófejes szigonnyal történő vadászat. Az eredmények alapján semennyire: a megszigonyozott állat akár egy-másfél óráig is vonszolja magával a bálnavadász hajót, és közben folyamatosan a tudatában van annak, hogy mi történik vele, és valószínűleg azt is tudja, hogy mi vár rá, azaz fizikailag és pszichikailag is szenved – hangsúlyozza Kaufer Virág, aki szerint az ember egyetlen más, a bálnához hasonlóan intelligens álattal sem bánik így, és ez a fajta vadászati mód a XXI. században nagyon komoly etikai aggályokat vet fel.
A szakértő ugyanakkor nem tartja célszerűnek, hogy az állatvédők túlságosan is a kulturális különbségekre igyekeznek „kihegyezni” a bálnavadászat elleni kommunikációs küzdelmet, olyan képet sugallva, mintha ez az „érzéketlen” ázsiai és a „barbár” északi mentalitásból fakadna. Szerinte az érintett államokban szó sincs nemzeti konszenzusról a bálnavadászat kérdésében: a téma a helyi közvéleményeket is megosztja, és elsősorban a konzervatív, nacionalista körök állnak ki mellette (egyrészt hagyománytiszteletből, másrészt a tengerhasználattal összefüggő gazdasági és esetleg katonai szempontok miatt).
Mintha összecsengene ezzel az állítással az év elején a Magyar Hírlapban megjelent cikk, amely kérdőre vonta a kormányt a Bálnavadászati Tanács munkájában történő részvétel, illetve annak költségei miatt, mondván: ez nem a mi ügyünk, ne ártsuk bele magunkat (és ne kerüljünk konfliktusba miatta Japánnal). Magyarország 2004 óta tagja a tanácsnak, és eddig mindig a moratórium fenntartása mellett szavazott (az olykor meglehetősen erős nyomásgyakorlási kísérletek ellenére is), amivel érezhető tekintélyt vívott ki magának az EU-ban, illetve a szűkebb térségben (a következetes álláspont egyes vélekedések szerint abban is segített, hogy szövetségeseket találjunk egy másik, minket közelebbről érintő témában, a génkezelt növények magyarországi termesztését érintő korlátozások fenntartásában).
A bálnavadászatot erőteljesen visszaszorító (bár megszüntetni nem tudó) tilalom meghosszabbításának a természetvédők szerint nincs ésszerű alternatívája: a nemzetközi közvélemény előtt is vállalható érvek és érdekek nem szólnak a bálnaölés mellett. Erősen kérdéses azonban, hogy a moratórium képes lesz-e megállítani a cetek pusztulását. Most úgy áll a dolog, hogy néhány nagyobb tűrőképességű és populációjú, az emberlakta helyektől távol élő faj kivételével a bálnák néhány generáción belül végleg a mesekönyvekbe költöznek – ugyanúgy egyébként, mint a tigrisek, a jegesmedvék vagy a gorillák.
