Az utóbbi évek, sokszor giccsbe hajló és túlzottan szájbarágós tolerancia filmjei után végre egy normális darab került a mozikba. Egyenesen Dél-Afrikából és ez benne a gyönyörű. Végre nem egy újabb hollywood-i rémálom! Témája: az „ufókérdés”-így szép magyarosan megfogalmazva. A District 9 ugyanis különös szemüvegen át nézi és mutatja be a rasszizmus és szegregáció problémáját: a kirekesztés áldozatai a filmben nem emberek (zsidók, cigányok vagy kínaiak), hanem földönkívüliek. 

Csúnyák, különösen és idegesítően kerregnek, de itt vannak-nincs mit tenni. Több mint 1 millióan. Nem tudnak mit kezdeni az emberi világgal és nyelvvel, és az emberek sem velük. A végén jólfésült, magukat demokratának és úriembernek maszkírozó végrehajtók, öltönyös kápók külön gettót alakítanak ki nekik-csak hogy elszeparálják őket a hőzöngő és felháborodott -csak biológiailag emberi, de erkölcsileg rég lenullázódott- rasszista többségtől. Házaknak csúfolt ólakat kapnak, bekerítik területüket, ahonnan nem mehetnek ki. Az érintett kisebbségek képviselői akár meg is sértődhetnének azon, hogy csúnya, csápos agresszív lényekhez hasonlítják őket, hogy kétségbe vonják ember mivoltukat. Pedig a kíméletlenül őszinte rendező nem véletlenül használja az ember-állat hasonlatot: a rasszisták és nácik többsége a zsidókat vagy cigányokat ugyanis nem tartja embernek-csak túl sunyik, gyávák ahhoz, hogy nyíltan „leállatozzák” őket. Inkább indokokat keresnek, amelyekre hivatkozva beléjük köthetnek és kerülő úton bizonyíthatják be a „fehér faj” felsőbbrendűségét. Darwin szerint valamikor mindannyian majmok voltunk, de vannak, akik úgy látszik nagyon ragaszkodnak ehhez a statushoz és ma is azok maradtak. Nagy, fehér büdös majmok...

Neil Blomkamp dél-afrikai rendezőnek és forgatókönyvírónak nem kell bemutatni, hogy mi volt az az Apartheid. A világnak és főként a „bevándorló barát” Nyugat-Európának sajnos igen. Dél-Afrika vezetői hatalmukat a társadalom faji alapon történő kettéosztására építették, a gyűlölet és a közös ellenség a legjobb kovász. Hosszú évtizedekig a pofátlanság és arrogancia csúcsait döngetve, a 10 százaléknyi fehér kisebbséget a 90 százaléknyi fekete többség felé emelték-rendőri erőszakkal és törvénybe iktatva a megkülönböztetést. Külön buszok, parkok, padok. Ha egy fehér megütött egy feketét, az nem üthetett vissza-különben jött a börtön. Végül ez a diktatúra is megdőlt, a feketék is szavazójogot kaptak és Nelson Mandelát választották meg első elnöküknek.

A District 9-ben -a szó szoros értelmében- Földhöz ragadt, űrhajójukkal Dél-Afrika felől távozni képtelen űrlényekkel csinálják végig ugyanezt. Az emberi többség először megijed tőlük: „Hű, nézd, UFÓ és milyen rondák, akik kijönnek belőle!” Majd érdeklődve tanulmányozni kezdi őket, mint az állatokat, egy-kettőt befognak, kísérleteznek velük-miközben a médiában azt sulykolják, hogy emberi körülményeket és lehetőségeket fognak az új jövevényeknek adni. Francokat, csak kihasználni akarják őket, megérteni nem. Ebben persze az űrlényeknek is megvan a maguk hibája, belecsöppenek egy idegen, barátságtalan világba, amelyet elutasítanak és nem akarnak beilleszkedni. Bár egy ilyen társadalomba én sem igyekeznék... Az állam lakossági nyomásra 28 év után kitelepíti őket a városból, kipaterolják az egész kolóniát a város szélére, a gettóba, ahol afroamerikai bandák zsebelik ki és veszik hülyére őket.

A District 9 nem a tolerancia filmek undorító fajtájából való, nem elfogult és nincs happy end a végén: a náci tiszt és megkínzott foglyai, a szkinhead és szétrúgott arcú feka szomszédja nem borulnak zokogva, bocsánatkérések közepette egymás nyakába. Sajnos nem ilyen egyszerű a világ.

A District 9 scifibe burkolt társadalomkritika-a legkeményebb fajtából és nemcsak a múltról szól. A hazánkban is felmagasztalt Nyugat-Európa nagyvárosaiban szintén karámokba terelik a színes bőrűeket és minden más bevándorlót. Jogaik nincsenek, szinte ingyen dolgozhatnak, viszont mindeki utálja őket. Vagy gondoljunk csak a VIII. kerületre! Mi nem ezt csináljuk a hazai cigánysággal? A Districk 9 aktuálisabb mint valaha.

A film vége pedig tanulságos: kettő szerencsés a fogva tartott űrlények közül elszáll, vissza se néznek. Míg a többség marad, változatlan és dermesztő rasszizmussal körülvéve.

Talán kéne nekünk is néhány űrhajó...