-15 vagy 30 centiset?
Nehezen lehet mit válaszolni egy ilyen nyílt, rögtön a lényegre térő kérdésre, főleg akkor, ha egy szendvics és salátabárban hangzik el. Hedonista ember lévén, nem bírva ellen állni a kísértésnek végül is a 30 centis változat mellett döntöttem. Mármint szendvicsben-mielőtt még valaki rosszra gondolna. Elvégre magyarok vagyunk, szeretünk kirúgni a hámból, nem is beszélve az örök érvényű, kültelki mondásról, miszerint „Csak azt nem vehetik el tőled, amit megeszel!” Hát ezt nem fogják elvenni, az biztos.
a
A fenti kis verbális liezon helye a Subway szendvicsbár nemrég megnyílt Ferenc körúti „egysége”. Már-már gyanúsan szép (mennyibe fog ez kerülni!?), dizájnos, csillogó-villogó helységbe lépek be, minden tiszta, steril, és rém lélektelen. Mint egy labor, keltető, esetleg űrállomás. Szinte már várom a kis zöld emberkéket.
Vannak igényes helyek, kiváló séfekkel és előzékeny kiszolgálókkal és vannak olyan vendéglátóipari egységek, amelyek csak ilyennek szeretnének látszani. Azonban csak áraikban hozzák a luxus szintet. Ezen illúzió-kajáldák -hűen a címben lefektetett hasonlathoz- olyanok, mint amikor a 150 kilós, enyhén bajszos és keléses Irma néni házassági évfordulójukra felerőlteti magára a luxus fehérneműt. A rózsás tanga magában szép, csak ami fel- és kitölti, halálközeli élményt okoz.
A Subway étterem egy nagyon igényes kialakítású, belsőépítészek által megálmodott, villogó fényreklámokkal, látványkonyhával és angol (!) feliratokkal teli... Büfé. Ennyi. Amivel magában nem is lenne gond, mert a létező szocializmus, a Lehel piac és a Balaton parti nyarak óta tudjuk: nincs jobb egy kiadós, szaftos büfénél; de nem aranyáron! Ugyanis itt 1000 forint alatt nem lehet elfogadható mennyiségű ételhez jutni, ennyiért legfeljebb egy fél kifli és a belevaló kétségkívül friss és finom, sokszor pikáns öntetekkel megspékelt zöldség és húsféleség jár. Jóllakni pedig...? Eleve nem lehet szendviccsel, de aki mégis vállalkozik erre, az 2 ezer forintnál kevesebbet ne hozzon magával. Ennyiért viszont már rendes étterembe is lehet menni.
Az egész hely csúcspontja, (rossz) szelleme egyértelműen a pincérfelhozatal. Félreértés ne essék, nem mindegyik Neander-völgyi, de az engem kiszolgáló fiatal szőkeség hangütése erősen a Terror Háza lebilincselő hangulatát idézte emlékezetembe. Na jó, volt benne egy kis Száll a kakukk fészkére is, ugyanis az elhivatott és angyali türelemmel megáldott hölgyeménytől nem lehetett kérdezni. A vendég kussol és rendel. Pedig én csak egyetlen egy kérdést mertem föltenni: „Mennyivel kerül többe egy 30 centis szendvics?” Lehet hogy bizonyos elfojtott freudi asszociációk hatására, de emberünk először döbbenten rám nézett, felháborodottan és lemondóan felsóhajtott, majd rendkívüli segítőkészséggel a körülbelül 7 millió apró betűs adatot és árat tartalmazó táblájukra mutatott: „Ki van írva!”-hangzott a válasz, amely már-már szállóigének, hungarikumnak számít a magyar üzletekben, éttermekben. Ezt követően, az idegileg láthatólag kiborult pincérnő beviharzott a konyhába, ahol érdekes, jógaszerű, feszültséglevezető mozdulatokat tett. Ezt a gyakorlatot a későbbiekben, újabb vendégek (betolakodók) érkezésekor többször is megismételte.
A szendvics maga finom volt, azzal a kitétellel, hogy nagyon kicsi. Jó multi szokás, hogy a szórólapokon és reklámtáblákon gigantikus méretűnek tüntetik fel a szendvicseket, amelyek a gyakorlatban egy növésben lévő kerti törpe fogyasztására vannak méretezve. Aki ezen gyakorlat következményeire kíváncsi, nézze meg az Összeomlást. A Ferenc körútiak pedig imádkozzanak, nehogy egyszer a beppipant Michael Douglas-el hozza őket össze a sors.
Az ebéd megkoronázásaként, hátha így mentő körülményre lelek, rendeltem egy (elvileg) jó feketét.
A sötétbarna folyadékhoz édesítőszert kértem, mire a pincér az önki pultra és az azon lévő citrompótló tablettás dobozra mutatott. Citromos kávé, nincs is annál jobb!
Összefoglalva a Subway olyan, mint az Északi-sark. Jó, decsak messziről nézve.