Ábrahám Máté beszéde szerdán a műegyetemi fórumon az 1989-es Orbánt szembesítette a mostanival, és Karinthys felhangokat idézett: "Megfogott egy lelkes fiatal beszéde még 1989-ből, hadd idézzek belőle..." Aztán mások is ráharaptak a témára, terjed a mém. Mindez meg felidézett bennem egy régi postot, amelyet ez alkalommal módosítás nélkül republikálok. Azért nem erőltetem így utólag bele a tandíjat, mert az a story még kacifántosabb. Orbán ugyanis fiatal korában, érdekes módon tandíjpárti volt, később lett ellenes, és most mégis bevezette. Szóval a tandíj saga Orbánnál messze kacifántosabb, mint egy "egyszerű" Karinthy novella.

***

Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, nekivágtunk az Andrássy útnak. A fiatalemberrel a Hősök terén találkoztam, kezében széles füzetet vitt. Huszonöt, huszonhat éves talán. Még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta a füzetet, ó jaj, rettenetes, ez volt az a beszéd...

A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, a tér közepén nyugodtan megállt, és felnézett, szemét az emlékműre, a történelmi személyekre vetette.

Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a beszéd a kezében, a régi beszéd... amit emlékezetem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez.

• Jó, tudom, mire készülsz. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd...

Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult.

• Sokat beszélsz - mondta szárazan.

• ...Hát mit tegyek?... Tudod, ezt nem mondanám el nyilvánosan, de az a helyzet, hogy ehhez értek... Egy jó szónok vagyok, semmi más...

Aztán folytattam, mert éreztem, még be kell fejeznem az előző gondolatot.

• Hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett... A liberalizmus... Azon a térfélen nem volt számomra hely, ott nem lehettem én a vezér.

Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.

• Ennyi?! És az elvek?! Azokkal mi lesz?

• Ó tudod, nem lesz ezzel baj. Az egyházakat például csak felhasználom.

• Ó igen?! És hol a garancia arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe? Hol a függőségi viszony felszámolása? - kérdezte rekedten.

Zavartan dadogtam:

• Hát... mit tegyek... legyőztek... de hidd el, nem szállhattam velük szembe... Nem lehet olyan durvákat beszólni, hogy Csuhások! Térdre, imára!?

• Miről beszélsz?!

• Á semmi, csak volt egy ilyen akciód... Akcióm... Akciónk... De tudod, nem érdemes így, ilyen forró fejjel nekik menni. Sőt, egész jó, aránylag... lehet velük dolgozni... Meg a KDNP-vel is.

• Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol a modern XX. század végi liberalizmus, hol a polgári liberális kormány, amely... nem enged sem egy jobb-, sem egy baloldali etatista gazdaságpolitika csábításának.!? Hogy fér ez össze a te erős államoddal, a nyugdíjpénztárak felszámolásával, a 98%-os hadisarccal?
  

Lesütöttem a szemem:

• Á, a liberális gazdaságpolitika, gyenge állam. Hát az SZDSZ erre nyomult... Kérlek, hát nem volt lehetőségem... te tévedtél... nem lehetett mindenki liberális. Inkább lejárattuk ezt a politikát, és milyen jól tudtunk manipulálni, most a válság után tényleg utálják.

• Úgy – mondta.

Aztán:

• Hol a nemzet Európa szívében, amelyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak a saját szájuk íze szerint. Egy sokasodó, erős, független, szabad Magyarország? Hol független, szabad az az ember, akinek elvetted a magán-nyugdíját, akit utólag megadóztatsz, és akinek egy alkotmányban akarod lenyomni a saját ideológiádat a torkán?!
  

Most tudtam, hogy vissza tudok vágni neki. Ebben meg tudok felelni, nagyon is meg tudok.

• Hát látod, épp most szálltam szembe az IMF-fel. Ez azért elég fiatalos tett volt, nem gondolod?

• Ugyan már, fiatalos? Ez gyerekes. Hol szólt például a szociális népszavazásod az öngondoskodó, szabad, büszke emberről?!

• Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... Egész jól csináljuk. Igaz, az nem megy olyan hamar... az embernek a választást is meg kell nyerni. Meg kellett alkudni.

• Megalkudni? Arról szó sem lehet. Nem engedhetünk 48-ból, de az 56-ból sem!

Hadarni kezdtem:

• Igen, de látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked, megígértem... Elég jó beszédeket írtam... Nézd meg csak kérlek az óriásplakátokat... a nevem ismerik... jó nevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, programot is írtam... ahogy te elgondoltad...
  

Idegesen kapkodtam ki a zsebemből a kormányprogramot, és mutattam neki.

• Nézd csak... elég jó...

Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.

• Igen, láttam már - mondta kurtán. - “Elég jó”.

Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.

• Hol a liberális kormány, amely kíméletlenül szembe száll az idegengyűlölettel?

Elpirultam.

• Hát, kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet Magyarországon megcsinálni... Te tévedtél... A liberális európait nem tudja eljátszani egy magyar... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék választást nyerni vele... Hanem átdimenzionáltam magam a jobboldalra és azóta sokkal nagyobb a támogatottságunk... És tudod, egyébként is a világgazdaságban ma keleti szél fúj.

• Vissza akarsz fordulni az ázsiai zsákutcába? Abból, amelyből épp most próbálunk kiutat találni?! Mi ez a süket beszéd a keleti szélről?
  

Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban.

• Tudod, ahogy te mondtad a beszédben: Mi, fiatalok, sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára.

• De hát nagyon jól tudod, hogy ez egy ironikus felütés volt. Mi fiatalok, ha körbe nézünk a te Nemzeti Összefogásos országodban, pontosan ugyanazt látjuk, mint amiről beszéltem. És elég eltökéltek vagyunk, hogy rászorítsuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Te meg centrális erőteret, állampártot építesz. Rombolod le a fékeket, akasztod ki az ellensúlyokat. Bebetonozod az embereidet, a rendszeredet. Mi ez, ha nem kommunizmus? Ezért érdemes lesz elmondanom a beszédem holnap itt a Hősök terén? Érdemes lesz megdönteni az ő kommunizmusukat, hogy végül a te kommunimzusod lépjen a helyébe?!
  

Meg akartam magyarázni, hogy ez nem ugyanaz... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a Fidesz-gyűlés, és nyugtalankodni kezdtem.

- Kérlek... - mondtam - jöjj velem, megmutatom a pártot. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon lelkesek. látod... és én meghódítottam őket... szeretnek engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad...

Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt.

• Meghódítottad - mondta. - Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél le a populista szintjükre és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta...

Összehúztam a szemem.

• Ostoba vagy - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az embereket. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!

Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg hullámos barna haját.

• Nem akartam megismerni az embereket... azt akartam, hogy az emberek ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...

El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg...

Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:

• Hová mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról.

• Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...

Karinthy után szabadon. A dőlt betűs részek réges-régi Orbán-idézetek.