Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, nekivágtunk az Andrássy útnak. A fiatalemberrel a Hősök terén találkoztam, kezében széles füzetet vitt. Huszonöt, huszonhat éves talán. Még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta a füzetet, ó jaj, rettenetes, ez volt az a beszéd...
A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, a tér közepén nyugodtan megállt, és felnézett, szemét az emlékműre, a történelmi személyekre vetette.
Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a beszéd a kezében, a régi beszéd... amit emlékezetem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez.
Jó, tudom, mire készülsz. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd...
Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult.
Sokat beszélsz - mondta szárazan.
...Hát mit tegyek?... Tudod, ezt nem mondanám el nyilvánosan, de az a helyzet, hogy ehhez értek... Egy jó szónok vagyok, semmi más...
Aztán folytattam, mert éreztem, még be kell fejeznem az előző gondolatot.
Hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett... A liberalizmus... Azon a térfélen nem volt számomra hely, ott nem lehettem én a vezér.
Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.
Ennyi?! És az elvek?! Azokkal mi lesz?
Ó tudod, nem lesz ezzel baj. Az egyházakat például csak felhasználom.
Ó igen?! És hol a garancia arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe? Hol a függőségi viszony felszámolása? - kérdezte rekedten.
Zavartan dadogtam:
Hát... mit tegyek... legyőztek... de hidd el, nem szállhattam velük szembe... Nem lehet olyan durvákat beszólni, hogy Csuhások! Térdre, imára!?
Miről beszélsz?!
Á semmi, csak volt egy ilyen akciód... Akcióm... Akciónk... De tudod, nem érdemes így, ilyen forró fejjel nekik menni. Sőt, egész jó, aránylag... lehet velük dolgozni... Meg a KDNP-vel is.
Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol a modern XX. század végi liberalizmus, hol a polgári liberális kormány, amely... nem enged sem egy jobb-, sem egy baloldali etatista gazdaságpolitika csábításának.!? Hogy fér ez össze a te erős államoddal, a nyugdíjpénztárak felszámolásával, a 98%-os hadisarccal?
Lesütöttem a szemem:
Á, a liberális gazdaságpolitika, gyenge állam. Hát az SZDSZ erre nyomult... Kérlek, hát nem volt lehetőségem... te tévedtél... nem lehetett mindenki liberális. Inkább lejárattuk ezt a politikát, és milyen jól tudtunk manipulálni, most a válság után tényleg utálják.
Úgy – mondta.
Aztán:
Hol a nemzet Európa szívében, amelyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak a saját szájuk íze szerint. Egy sokasodó, erős, független, szabad Magyarország? Hol független, szabad az az ember, akinek elvetted a magán-nyugdíját, akit utólag megadóztatsz, és akinek egy alkotmányban akarod lenyomni a saját ideológiádat a torkán?!
Most tudtam, hogy vissza tudok vágni neki. Ebben meg tudok felelni, nagyon is meg tudok.
Hát látod, épp most szálltam szembe az IMF-fel. Ez azért elég fiatalos tett volt, nem gondolod?
Ugyan már, fiatalos? Ez gyerekes. Hol szólt például a szociális népszavazásod az öngondoskodó, szabad, büszke emberről?!
Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... Egész jól csináljuk. Igaz, az nem megy olyan hamar... az embernek a választást is meg kell nyerni. Meg kellett alkudni.
Megalkudni? Arról szó sem lehet. Nem engedhetünk 48-ból, de az 56-ból sem!
Hadarni kezdtem:
Igen, de látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked, megígértem... Elég jó beszédeket írtam... Nézd meg csak kérlek az óriásplakátokat... a nevem ismerik... jó nevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, programot is írtam... ahogy te elgondoltad...
Idegesen kapkodtam ki a zsebemből a kormányprogramot, és mutattam neki.
Nézd csak... elég jó...
Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.
Igen, láttam már - mondta kurtán. - “Elég jó”.
Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.
Hol a liberális kormány, amely kíméletlenül szembe száll az idegengyűlölettel?
Elpirultam.
Hát, kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet Magyarországon megcsinálni... Te tévedtél... A liberális európait nem tudja eljátszani egy magyar... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék választást nyerni vele... Hanem átdimenzionáltam magam a jobboldalra és azóta sokkal nagyobb a támogatottságunk... És tudod, egyébként is a világgazdaságban ma keleti szél fúj.
Vissza akarsz fordulni az ázsiai zsákutcába? Abból, amelyből épp most próbálunk kiutat találni?! Mi ez a süket beszéd a keleti szélről?
Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban.
Tudod, ahogy te mondtad a beszédben: Mi, fiatalok, sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára.
De hát nagyon jól tudod, hogy ez egy ironikus felütés volt. Mi fiatalok, ha körbe nézünk a te Nemzeti Összefogásos országodban, pontosan ugyanazt látjuk, mint amiről beszéltem. És elég eltökéltek vagyunk, hogy rászorítsuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Te meg centrális erőteret, állampártot építesz. Rombolod le a fékeket, akasztod ki az ellensúlyokat. Bebetonozod az embereidet, a rendszeredet. Mi ez, ha nem kommunizmus? Ezért érdemes lesz elmondanom a beszédem holnap itt a Hősök terén? Érdemes lesz megdönteni az ő kommunizmusukat, hogy végül a te kommunimzusod lépjen a helyébe?!
Meg akartam magyarázni, hogy ez nem ugyanaz... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a Fidesz-gyűlés, és nyugtalankodni kezdtem.
- Kérlek... - mondtam - jöjj velem, megmutatom a pártot. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon lelkesek. látod... és én meghódítottam őket... szeretnek engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad...
Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt.
Meghódítottad - mondta. - Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél le a populista szintjükre és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta...
Összehúztam a szemem.
Ostoba vagy - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az embereket. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!
Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg hullámos barna haját.
Nem akartam megismerni az embereket... azt akartam, hogy az emberek ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...
El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg...
Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:
Hová mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról.
Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...
Karinthy után szabadon. A dőlt betűs részek réges-régi Orbán-idézetek.
