Amikor belpolitikai használatra alkalmazzák a magyarság kérdést, akkor sokszor "A határon túli magyarokra" hivatkoznak. Pedig ott sem mindenki ugyanazt gondolja mindenkiről. Az erdélyi Csibi Magor például nem valaelyik magyar szervezet, hanem a román Nemzeti Liberális Párt színeiben volt EP-képviselő. (Ugye, hogy ott is milyen nemzetárulók a liberálisok, összefekszenek a kisebbséggel?)
A cikk gondolom nem a többség véleményét fejezi ki, de rámutat, hogy a most divatos áldozat-értelmezéssel szemben vannak kifogások, a magyarokkal szemben valóban igazságtalan trianoni döntésről. Az írás a Mandiner által is szemlézett manna.ro-n jelent meg.
Trianon. Lassítani!
A magyar nemzet Trianonhoz vezető útja felért egy csúf balesetbe torkolló ittas száguldozással. Talán Darwin-díjra is sikerrel pályázhattuk volna testületileg, ha osztogattak volna ilyesmit a múlt század elején.
Ízlés vagy inkább jóérzés dolga, de ha ne adj' Isten (vö. hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura) történetesen holtrészegen száguldanék egy Ferrarival, és kettőszázzal venném egyenesbe a hajtűkanyart, bizonyára elvárnám, hogy szeretteim csendben, diszkréten meggyászoljanak – azt viszont semmiképp nem, hogy tragikus körülmények ártatlan áldozataként (netalán hősként?) emlékezzenek meg rólam. Sőt. Ez utóbbitól
a túlvilágon is felfordulna a gyomrom.
Még akkor is, ha tettemre a halál roppant méltánytalan és igazságtalan büntetés – a túlélés meglehetősen valószínűtlen esetében például simán megúszhatnám egy felfüggesztettel, de két-három évnél többet semmiképp nem sóznának a nyakamba.
Márpedig a magyar nemzet Trianonhoz vezető útja felért egy csúf balesetbe torkolló ittas száguldozással. Talán Darwin-díjra is sikerrel pályázhattuk volna testületileg, ha osztogattak volna ilyesmit a múlt század elején. És még azt sem mondhatjuk, hogy a mámor ritka szüneteiben ne vehettük volna észre: utunkat egyre-másra 'Lassítani, Trianon közeleg!' figyelmeztető táblák szegélyezték. Úgyhogy a
dacă eşti prost, măcar să nu claxonezi
(kb.: ha ütődött vagy, legalább hallgass vele) zseniális román közmondást megszívlelve én legalábbis a szerényebb és visszafogottabb álláspontot tartottam volna helyénvalónak Trianon megítéléséhez.
Nem így Fideszék, akik (többek között bizonyára azért, hogy kifogják a Jobbik vitorlájából a szelet) rátettek még egy lapáttal – és nemzeti összefogás napjává léptették elő a trianoni évfordulót. A törvény
finoman szólva patetikus hangvételét tekintve
bizonyára nem azon célból, hogy végre-valahára levonhassuk történelmünk sötétebb pillanatainak tanulságait. A más nemzetek tagjaiban sérelmeket keltő hibáinkról pedig mindössze egyetlen mondatocska bátorkodik említést tenni. Tessék-lássék odabiggyesztve, nehogy már véletlenül is hitelesnek és meggyőzőnek tűnjön – a szövegben lépten-nyomon tettenérhető, sűrű tragédiázás fényében. És szemérmesen hallgatva arról, hogy tulajdonképpen ezek a
Trianon előtt elkövetett,
más nemzeteket igencsak durván sérelmező hibák vezettek – csaknem közvetlenül – a békeszerződés ennyire szerencsétlen kimeneteléhez.
Valóban, Trianon mélyen igazságtalan volt – és ezt manapság a megvilágosodottabb román értelmiség jó része sem vonja már kétségbe. De az a fejetlen, dilettáns sovinizmus is megér egy misét, amely biztos recept alapján hajszolta Nagy-Magyarország „többségi” nemzetét a saját végzetébe.
(Utólag tényleg könnyű okosnak lenni, de a társnemzetek legitim akaratába csuklás nélkül belegázoló, nemzetállami–nagyhatalmi aspirációról már a józanabb kortársak némelyike is pontosan tudta, hogy nem lesz jó vége. Persze mind mondhatták a magukét, mert nem volt kinek.) Magyarán vitatható és vitatott, ami akkor, azelőtt és azután történt – pontosabban lenne, amennyiben átengednénk a kérdést a demagógiapolitika szorításából oda, ahol valójában a helye: a szakemberek kezébe. Így viszont a Fidesz-KDNP máris megtette az első lépést
a Nagy Nemzetegyesítés felé.
Azt eddig is tudtuk, hogy egyesek szerint Isten a történelem ura, mások a történelem menetét más forrásokból igyekeznek megérteni, de mostmár az is nyilvánvalóvá vált, hogy vannak jómagyarok, akiknek nagyon fáj Trianon, s kevésbéjómagyarok, akiknek értelemszerűen kevésbé.
Június negyedike természetesen ujjongásról fog szólni, pátoszról és ünneplésről. S még ha valakinek eszébe is jutna, hogy egy századdal ezelőtt esetleg mégis mi voltunk inkább a hülyék, mint a világ többi része, elég záptojást és rohadt paradicsomot látott már úgynevezett nemzeti ünnepeken, hogy ne merészkedjen elő az ötlettel valamelyik trikolórba borított pódiumon.
Akkor hát forró gratulációk a Kétharmadnak.
Ha a beígért gazdasági fellendülésért felelős gurukat is hasonlóan mély bölcsesség fogja vezérelni, jövőre nemcsak a görögországi szigetek, de talán már a balatoni is akciós lehet.
Bíró Zoltán
