Tegnapelőtt kiderült, hogy egy sikeres házaspár férfitagja agyonverte feleségét., F. Krisztina korábbi golfbajnok, újságírót. A férfi megbánta tettét, s öngyilkosságot kísérelt meg: nem akart ölni, "csak" erősebbre sikerült egy verés. Csakhogy Magyarországon évente átlagosan 50 nő hal meg családon belüli erőszak következtében. Ez tavaly már az emberölések harmadát tette ki.
A keményebb verések néha halált okozó belső vérzéssel járnak. Márpedig Magyarországon minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a partnere. Az előző parlament elfogadott egy több sebből vérző, de az áldozatoknak minimális védelmet biztosító törvényt. Ez azonban nagyon kevés. Ha az erőszak áldozatai nem kapnak támogatást a környezetüktől, akkor egyedül nagyon nehezen tudnak elmenekülni a bántalmazótól.
"Néhány férfi a barátnőjének nemcsak a szívét töri össze."
Erről a kérdésről nehéz a maga súlyosságában írni. Ezért inkább felidézném Zsóka történetét, akivel Munk Veronika indexes újságíró készített díjnyertes interjút. A másfél évtizedig bántalmazott nő története sokkolóan mutatja be, hogy milyen nehéz lehet kilépni a bántalmazottnak:
Mi fogadta, amikor először bántalmazták:
"Teljesült az álmom, mert kirakatrendező és dekoratőr lettem, és elmentem egy kézművestáborba, ahonnan késve érkeztem haza. Beléptem az ajtón, és a férjem nagyon elagyabugyált. Egy háromemeletes társasházban laktunk, szerettem volna elmenekülni, de ahogy kinyitottam az ajtót, úgy zárták be a szomszédok. Pedig ismertem őket, mint a testvéreimet, egy vidéki lakókörnyezetben ez a természetes.
A hajamnál fogva rángatott az emeletre, ütött, rúgott, súlyos külsérelmi nyomai is maradtak az első verésnek. Csak azt éreztem, hogy vernek, és csillagokat láttam, mert tényleg lehet csillagokat látni a veréstől. Úgy éreztem, hogy ezt nem érdemlem. Miért kapom ezt? Próbáltam elmenekülni, a menekülési eszközöm egy kempingkerékpár volt, mert még nem volt jogosítványom, sem autóm. Nem sikerült, a lépcsőházból visszarángatott. A házban mindenki ismert mindenkit, de ebben a pillanatban mindenki eltűnt. Megalázva éreztem magam, és úgy éreztem, valami rosszat követtem el. Nem értettem, miért nem segítenek."
Ausztrál kormány társadalmi célú hirdetése
Szintén félelmetes, ahogy a társadalmi normák is a bántalmazott ellen vannak (a képen a már elvált Zsóka látható):
"Riporter: Szerinted miért nem kérdeztek semmit az ismerőseid? Miért fordították el a fejüket?
Mert egy zárt közösség volt, vidéken. Szerintem még a mai napig úgy van vidéken, hogy a férfinak speciális jogai vannak, mivel ő a családfő. Nyugodtan üthet, verhet, pofozkodhat, ő oszthatja ki a szerepeket. Azt gondolták, biztos, jogosan vert meg. Apukámnak mondtam, hogy el szeretnék válni, de ő ezt nehezményezte. Akkor még kicsi volt a nagyobbik lányom, és mondta, hogy mással is előfordult már ilyen, és a család mindennél fontosabb."
Rengeteg múlik a hatóságok hozzáállásán, a bántalmazott története nagyon gyakori:
"A rendőrök úgy jártak akkoriban hozzánk, mintha hazajárnának. Az esti órákban vert általában. A kislányom szólt olyankor a szomszédoknak, hogy apa megint nagyon bántja anyát, tessenek jönni segíteni. Nem jöttek, de legalább kihívták a rendőröket, akik viszont azt mondták, addig nem intézkednek, amíg nem folyik vér."
Hasonlóan súlyos tud lenni a bíróság hozzáállása:
"Az ünnepen aztán megint összevissza vert, ököllel. Ugrált a bordáimon, el is törtek, nem láttam a bal szememre. ... A válóperes tárgyalásra összeverve mentem, tele voltam kék foltokkal, a szemem ki sem tudtam nyitni. Van is róla fotóm, látleletet is vittem, a bíróság a saját szemével láthatta, a bírónő mégsem választott szét minket. Talán családbarát volt, vagy nem tudom. Minél több bizonyítékot akart, mivel nem volt közös megegyezés a férjem és köztem. A férjem ragaszkodott a kapcsolathoz, be akart nekem tartani."
Ne hagyjuk, hogy továbbra is nők százezreit verjék és tucatjait gyilkolják meg évente. Rajtunk is múlhat, s egyszer mindenkinek el kell számolni a lelkiismeretével. Mert erőszak, akkor is erőszak, ha a családban történik.
