„Nincsenek apró bűneim.”
Giulio Andreotti
Paolo Sorrentino filmjének első kockáin egy kissé megroggyant, vastag barna keretes szemüveget hordó, hajlott hátú, erősen szenilisnek kinéző, hálóköntösbe „csomagolt” bácsika csoszog át tip-topra felújított polgári lakásán. Látszik rajta, hogy célja van: eljutni az ágyig. Az ember, akit látunk nem egy luxus nyugdíjas otthon lakója, hanem Guilio Andreotti, Olaszország „örökös”, de legalábbis hétszeres miniszterelnöke. Politikus, hívő katolikus, Macchiavelli-t lazán leiskolázó főállású keverőgép, csendes, de befolyásos kereszténydemokrata, állítólagos maffiózó és még ma is az olasz parlament tagja. Olaszhonban sem (!) zárják ki a fenti tények egymást. Sőt, az öreg harcos nemrég saját tv-műsorba kezdett. 90 éves szuperpapi, testőrökkel és örökös szenátori tagsággal.
A talán túlságosan is agyondicsért Keresztapa (Ne feledjük, számos sokkal jobb vagy hasonlóan kult gengszterfilm született + baromi idegesítő, hogy minden tarkopasz, szigorúan „megélhetési vállalkozó” és műmájer 15 éves zselégép telefonján a Corleone-klán örök dala zeng) levetítése után néhány -inkább papjelöltnek való, moralizálásra hajlamos- filmkritikus elkezdett azon tűnődni: vajon létezhet e szimpatikus maffiózó? Be lehet e mutatni emberek gyilkosait, közönséges bűnözőket úgy, mint sztárokat, erős és követendő példákat? A kérdés nehéz, de ne tököljünk sokat a válaszon: igen. Sok filmbéli maffiózónak van stílusa és bizony a filmipar hőst csinált belőlük. Akinek ez nem tetszik, ne nézzen gengszterfilmeket! (Bár úgyis mindenki ezt fogja tenni, sőt: főként a szentek és álszentek buknak ezekre. Ahogy a rém diplomatikus nyelvezettel „felnőtt filmeknek” nevezett, elalváshoz használt alkotások lelkesen ujjtornázó fogyasztóinak nagy részét is ők teszik ki.)
Giulio Andreotti az olasz politika egyik penetráns, de kihagyhatatlan és történelmi jelentőségű ikonja, szimbolikus politikai nehézfiúja, akit rossz nyelvek szerint a maffia tett azzá, ami. Itt azonban meg kell jegyezni, Olaszországban az a politikus gyanús igazán, akit nem maffiózóznak le! Giulio Andreotti a kormányait alsógyatyaként váltogató, de ezt a műveletet rendkívüli lelkesedéssel és temperamentummal végrehajtó meditárrán országnak hétszer volt miniszterelnöke és huszonötször minisztere. Szóval Viktornak van még mit behozni.
A róla szóló film rendkívül elfogult, szubjektív és támadó-az Andreotti-ellenes pletykák és rágalmak (ugyanis „Il Divo”-azaz „Isteni Gyula” sosem ült börtönben, bár egyszer elsőfokon majdnem bekapott 30 könnyű évet) gyűjtőhelye. A filmet megnézették az idős politikussal is. Azzal vonult ki a vetítésről, hogy „Biztos, hogy a végén el fognak ítélni benne!” Pedig nem, az Il Divo-A megfoghatatlan sokkal inkább dicsőíti és misztifikálja az öreg terminátort és mindezt olyan vitriolos stílusban, pimasz tiszteletadással, modernt a klasszikussal vegyítő zenei összeállításban teszi, amit még Tarantino is megirigyelne. Nem véletlenül aratott a film mind Cannes-ban, mind az Európai Filmakadémián akkora sikert. Olasz-francia kooprodukcióban készült, ugyanis Itáliában a „Fekete Pápának” még mindig akkora respektje és hatalma van, hogy szinte senki sem merte finanszírozni a filmet.
A szándékosan túlmaszkírozott és megroggyantott Toni Servillo (ez a név már magában is elvinne egy maffiafilmet) játssza az egész életében öreges kinézetű, ugyanolyan jelentéktelen és kekk, érzelmek kiadására képtelen és ilyen bűnre taktikailag sem vetemedő politikust. Andreotti nem az a tipikus érzelemgazdag olasz: nem ölelget és ömleng, viszont kavar kétszázzal és hihetetlenül gúnyos, de mégis cool riposztokat nyom el. Mindezt ugyanazzal a faarccal.
Don Corleone hozzáképest kismiska. A film vége arról az időszakról szól, amikor perbe akarták fogni az öreg Szfinxet. Persze kibújt minden vád alól, sőt felháborodva a jogos vádakon hevesen visszatámadott. Az örökös szenátorsággal járó szuper-immunitás mondjuk nem ártott neki. Mikor mindezt tetézve, még olasz elnöknek is meg akarta választatni magát, az egész képviselőház tombolt, oda-vissza ment a „parasztozás”-Andreotti ellenben csak ült és várt. Ilyen az egész film: egy hosszas, de annál szórakoztatóbb várakozás. Arra, hogy történjen valami, azonban ez a felnőtt mese épp arról szól, hogy bizony vannak érinthetetlen emberek, akikkel nem csinálhatnak semmit. Tehát bármit megtehetnek. Még szerencse, hogy ez nem igaz erre a kis vidám, erkölcsös Magyarországra, ahol senki sem hazudik és minden politikus becsületes!!!!
Szilágyi Iván Péter