Vannak filmek, alkotások, amelyeket nehéz, szinte lehetetlen hagyományos kategóriák alapján megítélni. Ezek közé tartoznak a holokauszt borzalmait feldolgozó művek is. Nem lehet azt mondani rájuk: ez jó, vagy rossz. Nincs közepes és felejthető holokauszt film, csak maga a történelem van és az a kiégett, kopár, kihalt század, amelyet maga után hagyott. A holokausztról szóló filmek olyanok, mint amikor az ember megégeti magát. A seb fáj, aztán begyullad, végül begyógyul, de a nyoma mindig ott fog maradni a kezünkön.

John Boyne A csíkos pizsamás kisfiú című regénye egy növésben lévő, gyerekkorát épp maga mögött hagyó, a felnőttek zegzugos, érthetetlen világába belépő kisfiú. Egy átlag kis kamasz, aki olyan mint többi kortársa: érdeklődő, nyitott és nagyon naiv. Édesapja magas rangú náci tiszt, kinevezik, hogy vezessen egy koncentrációs tábort. Új „munkahelyére” -mert hithű náciként ő ezt is csak egy elvégzendő feladatnak tekinti- magával viszi családját is. Kamasz kislányát, aki már elvakult követője a náci tanoknak és kisfiát, aki még tiszta és nem tesz különbséget ember és ember között. A magas rangú náci családja a koncentrációs tábor mellett kapja meg új lakhelyét, egy villát, amely szép, de mégis hideg és zord. Mint egy fényűző barakk. A kisfiú, Brunó hamar felfedezi hogy itt valami nincs rendben, felfordult és kicsavarodott a világ. Miért vannak a bácsik csíkos ruhában? Miért nem lehet érintkezni velük? ...és miért kezelik őket úgy, mint az állatokat? Brunó nem érti ezt az új világot, apját és annak munkáját. A közöny először fojtogatja, majd az igazság keresésére sarkallja és elindul, otthagyja a luxus börtönt. A környéket felfedezve eljut a koncentrációs tábor határát jelző szögesdróthoz, amelynek oldalán egy másik kisfiú ül. A magányos Brunó és a „csíkos pizsamába” öltöztetett Schmuel hamar összebarátkoznak. A szögesdrót csak fizikailag választja el őket. Brunó számára a rácsokon túli világ nem börtön, fel szeretné fedezni és személyesen is találkozni akar új barátjával.

A film hirtelen, tragikusan ér véget, az eleinte még mesés, szinte hihetetlen történet egyik percről a másikra a való élet horrorjába vált át. A halál egy pillanat alatt elragad és megváltoztat mindent.

A csíkos pizsamás kisfiú első bemutatóját a Mazsike szervezte egy évvel ezelőtt, a nagy hírű és budapesti alternatív értelmiség által kedvelt Vörösmarty moziban. A vetítés végén senki sem akart felállni. Mindenki csak ült, dermedten és értetlenül. Egy ilyen film után nem lehet csak úgy felpattani, kisétálni a teremből és tovább élni az életet, mintha semmi sem történt volna. Egy ilyen filmet csak egy, morálisan és emberileg elfogadható tett követhet. Brunó útja és döntése: átlépni a realitás határát és felvéve a magunk csíkos pizsamáját bemenni az üldözöttek közé. Még akkor is, ha nincs visszaút.

Talán nem véletlen, a sors apró, kemény és jól érthető kritikája, hogy a filmet Magyarországon forgatták. A pokol -hacsak pár napra és díszletek formájában is-, de itt kelt újra életre. A félrenézés, a megalkuvás és az asszisztálás társadalmában. Az országban, ahol a múlttal még mindig nem sikerült szembenézni és ahol a gyűlöletből hegesztett rácsok, szögesdrótok még mindig állnak. Nem minden fejben, de még mindig túl sokban.

A film ősbemutatója előtt néhány órával sok száz új „gárdistát” avattak fel a Hősök terén. Köztük most először, gyerekeket is. Brunó korúakat. A múlt utolérte a jelent és itt liheg a nyakunkba. Mikor ébredünk már fel? 

Szilágyi Iván Péter